József Attilával szólva fagyban és kánikulában „kuncog a krajcár zsebünkben”. Ha nem a krajcár, akkor a forint. Pénzünk nyolcvan éve, 1946 augusztus elején született, s azóta is tartja magát. Bár sokak szerint jobb lenne az euró, amint azt a szlovákok, a horvátok és a bolgárok is bevezették.
A forint előtt a pengő gyorsan inflálódott, mi vagyunk a világbajnokok a hiperinfláció mértékében, nemcsak milliárdok voltak, de billiók is. A legnagyobb címletet úgy hívták, százmillió bilpengő! Tíz a huszadik hatványon! (Az egymilliárd bilpengős sajnos már nem került forgalomba.) Ha valaki reggel 8 órakor megkapta a havi fizetését, 8 óra 15 másodperckor már a fizuja semmit sem ért – lásd Tabi László zseniális kis szatíráját a zsír áráról.
Az idősek, akarom mondani a szépkorúak (mi ebben a szép?) még emlékeznek az első papírbankókra.
A zöld színű Petőfi-ízesre, a kék színű Dózsa György-húszasra, a barna színű ötvenes Rákóczira és a vörös százas Kossuthra. A személyek a magyar történelem forradalmi vonalát jelképezték.
Aztán jöttek a magyar művészek: Ady Endre és Bartók Béla, aki a második legismertebb magyar a világon, az első Puskás Öcsi. De róla nem mintáztak forintot. Öcsi jó köztársasági elnök lenne, ő igazán képviselné a nemzet egészét és egységét.
Ahogy megyünk előre az időben, a művészek kiestek, nagy magyar történelmi alakok jöttek: Bethlen Gábor, Mátyás király, Szent István és Deák Ferenc. Nem éppen forradalmi arcképcsarnok. Magam részéről Petőfit és Kossuthot nagyon hiányolom. Ők a magyar szabadság szimbólumai
A kváziforradalmi Magyar-kormány jelentesse meg a Kossuth-ötvenezrest és a Petőfi-százezres bankót! Az ötforintosokat pedig vonják be!