Divat mostanában a Facebookon nosztalgiával visszaidézni az Orbán-féle válságkezelést (ha a közvéleménykutatások számait nézzük, korlátozott hatáskörű divathullám ez, de azért létezik). Tudjuk, az emlékezet sokmindent megszépít – most, hogy a Tisza-kormányzás első valamirevaló krízise elérkezett, érdemes visszamenni a tényekért a múltba.
A 2010-es, rendkívül csapadékos nyárelő (hol van az már…) elhozta az újkori magyar történelem egyik legsúlyosabb áradását, elsősorban a Tiszán és mellékfolyóin. A frissen felállt Orbán-kormány válaszul először teljes vízgazdálkodási reformot jelentett be („a katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelemről át kell térnünk a hosszú távra tervező, a vízzel erőforrásként bánó vízgazdálkodásra” – semmi sem lett belőle, pontosabban a szöges ellentétét valósították meg, a belügyre és a közmunkásokra bízva a vízügyet), másodszor pedig, kihasználva a rendkívüli események figyelemelterelő erejét, egy 29 pontos akciótervet. Benne a cégek nyereségadójának megfelezésével – ha ettől nem térnek vissza a medrükbe a folyók, akkor semmitől –, a társadalmat a jövedelmek mentén drasztikusan szétszakító egykulcsos szja-val, és a leghatékonyabb nyugdíjreform-intézkedésnek számító pálinkafőzés-legalizálással.
Azt a remek szokásukat mindvégig megtartották, hogy a természeti és társadalmi katasztrófákat hatalomkoncentráló és a felső köröket még jobb helyzetbe hozó jövedelemátcsoportosító intézkedésekre használták fel, anélkül, hogy magukat a válságokat megoldották volna. Szívesen vitázunk erről, de melyikre sikerült tartósan megoldást találni? A demográfiaira? A klímaváltozásra? A Kárpát-medence kiszáradására? A kivándorlásra? Az illegális migrációra?
Ezt a kormányzási rutint kellene most visszasírnunk a bukott rezsim romjai alól lassan előbújó önkéntes és fizetett (?) apologéták szerint.
Ami nyilván csekély vigasz, amikor új krízishelyzetekkel szembesülünk; mi sem magyarázatul, hanem csupán az összehasonlítás végett idéztük ide. Merthogy újra válság van: először találkozik a júniusban hivatalba lépett új kabinet olyasmivel, ami ténylegesen próbára teszi a kormányzóképességét.
És arra az egy nagy válságra (az évezred hőhulláma az évszázad aszályával egy időben) rárakódik sok kisebb: agrárválság a szárazság nyomán, drogválság az előző hatalom fényesen bevált drogpolitikája következtében, vezetési válság a közmédiában – a pályáztatás időigényes, miközben a külvilág, és egyre inkább a közönég is már követelné az új, színvonalas hírműsorokat –, általános humánerőforrás-válság a közigazgatás második vonalában (viszonylag kevés tapasztalt, de előélet nélküli kulcsembert sikerült eddig verbuválni), a üzemanyagár-válság az iráni háború farvizén, egy megörökölt költségvetési válság, a vasút állapota, az utak állapota, a vízvezetékek állapota stb.
Azt már tudjuk, hogy Magyar Péter hogyan kezeli mások hibáit: nem mindig méltányosan, de a politikai hasznot mindig maximalizálva – ezért van ott, ahol van.
Azt viszont majd csak most fogjuk megtudni, hogy hogyan kezeli azokat a hibákat, amelyek az ő térfelén merülnek fel; amikor ők hibáznak, vagy amikor nekik róják fel a hibákat azért, mert ők vannak pozícióban. Egyelőre csupán annyi derült ki, hogy gyorsan reagál, és hogy van korrekciós képessége – előbbi nem feltétlenül különbözteti meg az elődjétől (bár Orbán Viktor a tempót tekintve az utolsó ciklusában már csak árnyéka volt a korábbi önmagának), az utóbbi nagyon is megkülönbözteti. De önmagukban a korrekciókra nem lehet kormányzást építeni. Előrelátás kell, kockázatminimalizálás, néhány ténylegesen megoldott ügy, és persze szerencse (amiből Orbánnak bőven kijutott, főleg az elején).
Nem azért, mert a Fidesz minden magas labdát lecsap – egy alig 20 százalékos párt nehezen tud bármit lecsapni egy 70 százalékos párttal szemben.
Nem a verbális ütközeteket kell megnyerni, hanem a hétköznapokat: egyszerűen csak jól (értsd: nem ordítóan rosszul) kell kormányozni – pillanatnyilag ennyi az összes elvárás a közönség részéről.
Van két biztató jel azok számára, akik nem pártokban, hanem országban gondolkodnak (szerintünk ők a többség). Egyrészt egyelőre nem kezdődött el, és nem vált a kormányzati kommunikáció alapelemévé a minden valóságalap nélküli hazudozás. Másrészt pedig azt a gyakorlatot sem vették át a Fidesztől, hogy ha van egy kis gond, akkor kreálni kell a semmiből egy sokkal nagyobb botrányt, ami minden mást kitakar. Emlékeztetőül: Orbánék 2010-ben eddigre már behazudták az államkassza kifosztását, miközben ott pihent a széfben a Bajnaiék által fölvett IMF-hitel nagyobbik fele érintetlenül – abból lett később a Mol-részvény-vásárlás, úgy is, mint a „jobboldal” máig emlegetett egyik legnagyobb nemzeti hőstette.
Bármit mondanak a politológusok, a kegyelmi állapot még tart: nem kell semmit megmagyarázni – csak arra kell vigyázni, hogy semmiképp se csináljanak olyasmit, ami már azelőtt is rossz ötletnek tűnt, mielőtt belekezdtek.