Kisszínpad

Az a párt, amelyik hat éven át rendeleti úton kormányzott, mostantól a szabadság inkubátora lesz – van annyira hihető, mint a repülőrajt meg az aranykor, de azért ennyi felsülés után megpróbálkozhattak volna akár az igazmondással is. Csodát várt a megmaradt Fidesz-tábor Orbán tusványosi fellépésétől, de azzal kellett szembesülnie, hogy sem a volt miniszterelnök nem tud vízen járni, semő, sem a tanítványai közül azok, akik még hisznek a meséiben. Mondjuk az is igaz, hogy a közönség nem a tanítványokért zarándokolt oda, hanem egyedül a sztárfellépőért, a képzeletükben élő legyőzhetetlen Orbán Viktorért, aki kiül a színpadra, az egyik kezével megfejti a világot, a másikkal pedig végre eléjük teszi a Tisza-váltó győzelmi receptet, ha már áprilisban nem tette.

A világmegfejtés teljes egészében elmaradt (ha csak az erőtlen brüsszelezést/nagytőkézést nem tekintjük annak), a győzelemből meg annyi jutott a híveknek, hogy jönnek majd a gazdasági nehézségek, és akkor megfordul a Tisza szerencséje. „Minél rosszabb, annál jobb" – 2026 nyarán ezt tudja ígérni a Fidesz a nemzetnek. Nem tudjuk, kik formálják mostanában a stratégiát; egyáltalán, kik alkotják az Orbán mögötti szellemi hátországot: Rogán valószínűleg inkább a bírósági fellépésére készül, Gulyás és Szijjártó kicsekkolt, Lázár talán épp a ménesbirtokon vagy a vadászkastély kertjében ássa be magát – a Fidesz második-harmadik vonala megsemmisült, a többieket pedig eleve csak olyankor szokták a pályára küldeni, ha már minden mindegy. Mindenesetre a maradóknak, beleértve magát a pártelnököt is, láthatóan még mindig nem esett le, hogy a Fideszt nem a globális elitek, hanem a magyar választók küldték a politikai aggok menhelyére, alapvetően a termék végzetes elavulása miatt. Mert mi is volt a Fidesz ajánlata az idei választáson? Ha egy szóban kellene megfogalmazni, akkor a szuverenitás (az a fajta, amelybe Oroszország és Kína igényeinek aggályok nélküli kiszolgálása simán belefér, a szövetségeseinkkel folytatott minimális szintű kooperáció viszont nem fér bele) – akkora bukta lett belőle, mint ide Bálványos.

Olyan volt az egész beszéd, mintha a határon túlról érkezett nadrágszíj-, késkészlet- és hamisparfüm-árusokat hallgatnánk: nem az volt az érzet, hogy rendben, csináljunk forradalmat, hanem az, hogy vegyünk tőlük valamit, egyrészt szánalomból, hátha hamarabb odébbállnak. „Adja ide, jóember, aztán haladjunk."

Ezt a műsort már nem lehet máshol előadni, csakis az elmúlt évtizedben a Fidesz safe space-évé vált Erdélyben: ott, ahol még mindig teljesen mindegy, mit mond Orbán Viktor – egyedül az számít, hogy ő mondja. Egy magyarországi településen – bármelyiken – az orbáni demokráciaféltő sirámokat sokkal többen kacagnák ki, mint amennyien elhinnék: belföldön ebből soha többé nem lesz nagyszínpad/telt ház, legfeljebb valami standup-műsorban. Pont azért vitték a Hargitára a bukott miniszterelnök első közönségprogramját a választás után, mert ott még ideig-óráig eladható a produkció – ennyi maradt az illiberalizmus-exportból, Európa elfoglalásából meg a Felcsútról kiindulva az egész világon végigsöprő antiwoke-ébredésből. Közben pedig a nagy kormányos épp a világpolitika újabb fordulatáról marad le: amikor már Trump is oroszból ukránpártivá váló katonai bloggerek posztjait osztja meg, talán nem a legperspektivikusabb dolog a NATO-t kárhoztatni, amiért továbbra sem akarja magára hagyni Ukrajnát.

szerinte kifejezetten az ő kérésére történt, hogy Szijjártó Péter a parlamenti mandátumát visszaadva átigazolt a kínai gazdasági imperializmus egyik csúcscégéhez (ezzel az erővel mehetett volna a Blackrockhoz is, csak hát minek – ugye -, ha a Nyugatnak úgyis vége van). „A mai magyar kormányban vannak, akiket külföldi cégtől, mondjuk a Shelltől küldtek, de micsoda különbség, hogy a kormányból mész oda, vagy tőlük jössz ide" – mondta, és tényleg: az egyikhez előbb teljesíteni kell valamit a gazdaságban, a másikhoz, mint láttuk, elég néhány hazaárulás, meg egy plecsni Lavrovtól.