Még a végén megsajnálom őket. Pedig megérdemelnek mindenféle büntetést azért, amit az elmúlt 16 évben (sőt Orbán meg még körülötte jó néhányan már jóval korábban is) tettek, és remélem, mindenki, akit illet, meg is fogja kapni a magáét. De ahogy Orbán könnyedén elröppen Amerikába focit nézni, mintha mi sem történt volna vele és pártjával, ahogy Gulyás Gergely megtörten belátja, hogy ez az egész tök reménytelen, ezt bizony abba kell hagyni, ahogy Szijjártó lazán átigazol Kínához, vagy ahogy a Kossuth-díjas milliárdos, Orbán János Dénes, az operettlibrettók koronázatlan királya egyszer csak rájön, hogy akkor mégis inkább visszaadja azt a kis állami pénzt, amit magának utaltatott át, tulajdonképpen szánalomra méltó. Ez és ennyi volt az Orbán-korszak?
Felháborító, persze, botrányos és tűrhetetlen, mégis van benne valami más is. A több mint kétéves választási kampányban Magyar Péter folyamatosan jó vergődést kívánt ellenfeleinek, de ami akkor hatásos politikusi túlzásnak érződött, mára tökéletesen beteljesedett. Valóban vergődnek. Az egyik így, a másik úgy, és bár az ember – ezt látva – nem kis elégtételt érez, sőt mielőbbi következményeket is látni szeretne, mégis egy-egy pillanatban át tudja érezni a kétségbeesésüket és azt a reménytelenséget, ami mostanra hatalmába kerítette őket, mint valami búra, rájuk zárult.
Félreértés ne essék: gyorsan elnyomom magamban ezt a szánalomérzést, már csak azért is, mert ez belőlük mindvégig hiányzott. Úgy éltek vissza korlátlan hatalmukkal, hogy közben állandóan éreztették is mindenki mással, hogy övék a hatalom, a pénz, a kegyosztás és a büntetés joga, örüljünk annak, hogy Lenin elvtárs milyen humánus, pedig akár közénk is lövethetne.
A nyílt erőszak határát nem lépték át, de ezerféleképpen tették tönkre azok életét, akiket ellenfélnek tekintettek vagy választottak.
Nem érdemelnek tehát jogi és politikai könyörületet, a bűncselekmények elkövetőit érje utol az igazságszolgáltatás, a politikai felelősök pedig nézzenek szembe saját politikai művük széthullásával. Fogalmam sincs, hogy ebben a Fidesz (vagy közelebbről és pontosabban: Orbán) által kiépített birodalomban kik voltak az eredendően rosszak, aljasok, kik a politikai meggyőződésből, hitből csatlakozók és egyre följebb kerülők, kik a megalkuvók és kik a szép lassan vagy gyorsan elzüllők, de mindegy is.
Azt látom mindegyikük szemében, hogy félnek. Nem feltétlenül a felelősségre vonástól, a börtöntől, hanem attól, hogy ha valamennyi jelenük még van is, jövőjük már nincs.
Pedig ha legalább valamennyire tisztességesen játszottak volna a politikai, közéleti pályán, most nem kellene vergődniük, félniük, rettegniük. A nyugati polgári demokrácia éppen azt teszi lehetővé, hogy a mindenkori kormányzók leváltása ne legyen valamiféle vendetta, ne legyen élet-halál kérdés. Lehet az országot rosszul vezetni, rossz irányba vinni, hibás döntések sorát hozni, lehet emiatt a választásokon elbukni, de nem kell utána a megsemmisüléstől félni. Ám ha az a cél, hogy még az operettlibrettókat is ők írják, az ő legmegbízhatóbb embereik, ráadásul soha nem látott, kirívóan magas, csakis az igaz hazafiaknak kijáró összegekért, akkor egyértelmű, hogy ebben a rendszerben a kivételezetteken kívül mindenki más ki van, ki volt semmizve. Örüljön, hogy egyáltalán él.
Értem én, hogy ebből a mézesmadzagos körből nem könnyű kiszállni. Azt is értem, hogy nem mindenki nyúlkált bele a közös mézesbödönbe, vagy nem mindenki röpülte körbe a Földet évente többször is, nem mindenkinek sikerült 300 milliárdért lélegeztetőgépen tartani az országot, és nem mindenki volt olyan jóban Szergejjel meg a kínai elvtársakkal (akikkel egyébként kicsit nehezebb pertu viszonyba kerülni), mint a kínai BYD-gyár külső kapcsolataiért felelős új igazgatója. Mégis mindenki szem volt a fideszes láncban. És
ha máskor nem, a kegyelmi botrány kirobbanásakor, amikor minden lepel lehullott a hazug rezsimről, ki kellett, ki lehetett volna szállni, ahogy azt Magyar Péter példája is mutatja.
Igen, akkor még a totális bizonytalansággal szembenézve, és ehhez bátorság, elszántság kellett. Az akolban maradt fideszesek szemében azonban – a bizonytalansággal szembenézve – most semmilyen bátorságot, elszántságot nem lehet felfedezni. Csak a túlélés a cél, kinek itt, kinek ott, kinek amott. Szánalmasak. De végre jó nézni őket.
