A filmben halálra szurkálnak egy filmkritikust. Sok kritikát olvasnak, hogy erre a megoldásra jutottak?
Kevin Bacon: Ez igazán érdekes kérdés, mert benne volt a forgatókönyvben a kritikus, de nem voltunk biztosak benne, hogy megöljük-e vagy sem. Aztán úgy döntöttünk, hogy meg kell ölnünk, mert a filmből hiányzott a záró csattanó, és úgy éreztük, hogy szükség van még egy gyilkosságra. Még egy feszültségnövelő elemre. Szóval, bocsánat, csakis dramaturgiai okokból végeztünk a kollégájával!
Kyra Sedgwick: Sokáig vitatkoztunk azon, hogy nekem kellene-e megölnöm vagy Sosie-nak. Végül úgy döntöttünk, hogy nem, a legjobb lesz, ha Sosie öli meg. Tudja, követni akartuk a hagyományt. Át akartuk adni a sorozatgyilkos-képességet a következő generációnak, hogy megalapozzuk a folytatást.
Kevin Bacon: A nyitórészt, melyben szembesülünk a kritikussal, az utolsó pillanatban adtuk hozzá. Azt akartuk, hogy a nézők megértsék, mivel foglalkozik Jack, mi volt a múltja – a világ legrosszabb filmrendezője –. A nézőnek tudnia kell az elején, hogy Jack a filmjeit a családjával készíti. És hogy válaszoljak a kérdésére: Kyra és én nem olvassuk el a kritikákat.
Kyra Sedgwick: Pontosítok. A mi filmjeinkről szóló kritikákat nem olvassuk. Mások alkotásairól szólókat viszont nagy örömmel.
Biztosan nagy örömmel!
Kevin Bacon: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem fordul elő, hogy szétröhögjük magunkat a családi asztalnál egy vitriolos íráson. Nyilvánvaló, hogy szükségünk van filmkritikusokra. Fantasztikus, hogy vannak emberek, akik ezzel foglalkoznak. A negatív kritikákon nekem személyesen nagyon nehéz volt túllépni, de ezt már feldolgoztam. Filmeket készítünk, szeretnénk, ha szeretnének minket, szeretnénk, ha az embereknek tetszene, amit csinálunk. Szóval, ha valakinek nem tetszik, amit létrehozol, az pusztító lehet.
A Családi mozi jól játszik a horrorfilmek készítésének trükkjeivel és eszközeivel. Kevin, az egyik első szerepe a Péntek 13 című filmben volt. Mindig is volt egyfajta gyengéd vonzódása ehhez a műfajhoz?
Kevin Bacon: Emlékszem, amikor moziban láttam, a „jaj, istenem, füst van a moziban!”-élmény volt, mert azokat a pocsék piros-kék 3D-szemüvegeket viseltük. Az egész szánalmasan giccses volt, mindenki túljátszotta a szerepét. A filmbe egyébként csak azért kerültem be, mert szükségem volt a munkára – nem mintha kifejezetten kerestem volna valamit –, és eszembe sem jutott, hogy ebből hatalmas franchise lesz. Amúgy meg tényleg szeretem a horrorfilmeket. Úgy gondolom, hogy ez a hagyomány Travisre is átragadt. Ő sokkal mélyebbre merül ebbe a műfajba, mint bármelyikünk, és mindig vonzódott az ijesztő dolgokhoz. De igen, ezt akartuk elérni: ebben a filmben rengeteg utalás van a horrorra, beleértve a műfaji kliséket is.
Travis Bacon: Az első szereplő, akivel találkozunk a filmben, Kyra, egy ijesztő, fehér hajú, fehér ruhát viselő idős asszony. Ezt a motívumot már számtalanszor felhasználták. Ez tehát teljesen szándékos, mert pontosan ezt találjuk viccesnek a horrorfilmekben.
De hogy jött a családi projekt ötlete?
Kevin Bacon: Kyrával a saját farmunkon töltöttük a Covid-karantént, és készítettünk egy kísérteties hangulatú rövidfilmet a mobiltelefonjainkkal, mert csak kerestünk valami elfoglaltságot, hogy alkossunk valamit, bármit, ami mondjuk nem kovászos kenyér. Nagyon élveztük. Ő rendezett engem, én rendeztem őt. Mi voltunk a díszlettervezők, a jelmeztervezők, a vendéglátásról is mi gondoskodtunk, egyszerűen mindent mi csináltunk. Aztán elkezdtünk arról beszélni, mi lenne, ha ez az élmény soha nem érne véget, örökre itt ragadnánk. Mi lenne, ha idehoznánk a gyerekeket, és megpróbálnánk kitalálni valamit, amit négyen együtt csinálhatnánk? Aztán létrejött a nagy együttműködés. Travis mindkettőnkkel dolgozott, Sosie rendezte Kyrát, mi pedig Sosie-t. Dolgoztunk már így együtt, de soha nem ilyen nagyszabású módon.
Travis Bacon: És a horror műfaja nagyon tetszik nekünk. De azt sem akartuk, hogy túl komolyan vegyük. Felvettük a kapcsolatot néhány forgatókönyvíróval, és lényegében Zoomon keresztül hallgattuk meg négy vagy öt különböző író vagy írócsapat ötleteit; csak annyit mondtunk nekik, hogy „van egy család, amelyik alacsony költségvetésű horrorfilmeket és vígjátékokat készítenek, és mi négyen benne vagyunk” – ennyi volt az instrukció. És miért épp Dan Beers ötlete nyert? Mert ő egyszerűen baromi szórakoztató volt. Ezenkívül a munkamódszere is igazán egyedi volt és nagyon alapos is. Mindannyiunkat csoportban interjúvolt meg, a szüleimet együtt, mint egy egységet, hogy a húgomról és rólam beszéljenek, majd a húgomat és engem is, hogy a szüleinkről beszéljünk. És igen, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bárki más, akivel beszéltünk, ugyanilyen megközelítést alkalmazott volna. Ez tette a forgatókönyvet a lehető legjobbá. Ebben az esetben nemcsak az a fontos, hogy ennyi éven át együtt éltünk, hanem együtt is csináltuk végig ennek a konkrét forgatókönyvnek az elkészítését.
Kyra Sedgwick: Így a próbák sok szempontból már a karantén idején megkezdődtek, amikor elkezdtünk beszélgetni Dannel, az írókkal és a gyerekekkel a forgatókönyvvel kapcsolatos dolgokról. Ez bizonyos értelemben szinte a felkészülés kezdete volt, ami egy szokásos játékfilmnél nem igazán fordul elő.
Nagyon tetszenek azok a jelenetek, amikor a családi kupaktanács együtt ül az asztalnál. Mennyire volt nehéz ezt úgy megcsinálni, hogy ne nevessék el, és ne lépjenek ki a szerepből? Improvizáltak is?
Kyra Sedgwick: Biztosan voltak improvizációk. Nem jut eszembe olyan jelentős pillanat, amikor olyan bakiparádéba illő helyzetek adódtak volna, hogy ne tudtuk volna végigjátszani a jelenetet.
Travis Bacon: Egy pillanatra különösen jól emlékszem a vacsoraasztal körüli jelenetünkből. Egyszer végigjátszottuk a jelenetet, amikor még nem vettük fel a hangot. Több felvételre volt szükségünk a kamera miatt, ami az ablakból filmezett minket. Átfutottuk a jelenetet, és olyan, mintha tényleg rögtönöztünk volna, mintha ugyanazt a jelenetet játszottuk volna el. Olykor néhányan közülünk bedobtak egy-egy szarkasztikus poént.
Kevin Bacon: A másik dolog, ami érdekes abban a jelenetben, az az, hogy féltem – emlékszem rá a vágás során –, hogy túl izgalmasra sikerült. Mintha tényleg ordítoznánk egymással. Attól tartottam – emlékszem rá rendezőként és a vágás során is –, hogy nem akarom az egészet úgy ábrázolni, mintha tényleg nehézségekkel küszködne a család. Amikor láttam a filmet, érezni lehetett, ahogy a közönség azt gondolja: „Ó, hűha, ők tényleg… ez egy kicsit… nem a Baconék, de annyira beleélik magukat ebbe a családba a film ezen pontján, hogy látni őket, tudod, ahogy valódi családi dolgokkal küszködnek, valójában elég kielégítő, szerintem, még ha kényelmetlen is, mert viccesen kezdődik.” Végül is szerintem nagyon jó volt, hogy egy kicsit fűszeresebbé tettük ezt, és nem féltünk belemenni a kissé sötétebb hangulatba abban a jelenetben.
Van még hasonló családi tervük?
Kyra Sedgwick: Hogyne. Kevin volt a fő alkotó, de ezt a filmet tényleg közösen rendeztük, még ha a WGA nem is tüntette fel mindkettőnket a stáblistán. Amúgy nem gondolja, hogy előkészítettük a folytatást? Ehhez mondjuk az is kell majd, hogy az emberek megnézzék a Családi mozit. Amúgy van tévésorozat ötletünk is, de semmi reality, nem akarunk Meta-sztárok lenni. Vannak szülők – köztük olyanok is, akik a filmiparban dolgoznak –, akik igyekeznek távol tartani gyermekeiket ettől a szakmától. Hogyan sikerült megtalálni az egyensúlyt a gyermekeik ösztönzése és a védelmük között?
Határozottan úgy gondolom, hogy ha ebben a szakmában dolgozol, akkor még ha kívülről úgy is tűnik, hogy nagyon sikeres vagy, az esetek kilencven százalékában ez nem így van. Ez is közrejátszik, és mivel a szívedet-lelkedet is beleteszed, amikor valami nem jön össze vagy nem kapod meg a munkát, vagy senki sem megy el megnézni azt, amit csináltál, az nagyon fájdalmas. Ez a fajta objektivitáshiány nagyon nehéz lehet. Szóval az igazság az, hogy jó lett volna, ha valami mást csináltak volna. Ugyanakkor mindig egyértelműen művészek voltak. A kezdetekkor inkább Travis volt az. Sosie-ban reménykedtünk, hogy nem akar művész lenni, de ez sem jött össze. Miután egyszer elhatározták a sorsukat, akkor már csak azt szeretnéd, hogy azt csinálják, ami a szenvedélyük. A szenvedély a világ legcsodálatosabb dolga, bármi legyen is az. De ez határozottan az a „jól ismert gonosz” is egyben, és emiatt mindenképp bonyolultabbá teszi az életet.
Kevin Bacon: Imádom azt a jelenetet a filmben, amely kifejezetten ezt a témát érinti, amikor a lánya azt mondja az anyjának: „Anya, ezt majd én elintézem.” Mert egy bizonyos ponton el kell engedned őket, hogy azt tegyék, amit tenni akarnak. Még akkor is, ha azt mondod magadban: „Ó, Istenem, ez olyan nehéz lesz”, és tudod, hogy rengeteg elutasítással fogsz szembesülni, és az emberek a szüleid alapján fognak ítélkezni feletted. De mindannyiunknak megvannak a saját küzdelmeink, igaz? Mindig lesznek olyan dolgok, amelyekkel meg kell küzdened az életben, bármilyen karriert is választasz vagy bármilyen utat is jársz be. És az az út, amelyet ők be fognak járni, a miénk, nagyon egyedi számunkra. Szóval nem lesz minden pontosan ugyanolyan.
Kevin, Kyra, számos nagy rendezővel dolgoztak együtt. Kik voltak a legnagyobb hatással önökre?
Kevin Bacon: Már az első pillanattól kezdve, amikor beléptem a Party zóna forgatására, kíváncsi voltam arra, hogyan készül a film, mik azok az objektívek és hogyan működnek a dolgok. Néha teljes káosz uralkodik, máskor épp ellenkezőleg. És akkor egyszerűen ki kell találnod, mit akarsz, milyen rendező akarsz lenni? De ha választanom kellene egyet, azt mondanám, hogy Clint Eastwood, mert ő hihetetlenül közvetlen, gyorsan halad, és nem pazarol időt vagy energiát olyan dolgokra, amelyekre nem igazán kell energiát fordítani. Miközben a filmkészítés nagy részében ezt látod. Az emberek mindenféle őrült dologba belegabalyodnak, ami valójában nem is történik meg. Hosszú távon, a végső vágásnál mindez nem is fog számítani. De ő egyfajta szélsőséges példa. Nem mondanám, hogy a rendezési stílusunk ebben a filmben Eastwood-féle volt. Néha több felvételt is csináltunk, néha pedig átmentünk a kicsit Fincher-világba. Clint arról híres, hogy egy felvétellel megcsinálja, Fincher pedig arról, hogy akár harminc felvételt is csinál – ebbe a túlzásba azért nem jutottunk el.
Kyra Sedgwick: Őszintén szólva – és lehet, hogy valakit kihagytam, de – valahogy úgy érzem, hogy azok az emberek, akik a legszokatlanabb dolgokra kérnek fel, azok a kedvenceim. És nem azért, mert remek ötletet adnak, hogyan kell eljátszani valamit, hanem pusztán azért, mert elég jól ismertek ahhoz, hogy tudják, képes vagyok ilyesmire. Mint például Rebecca Miller. Egymillió évvel ezelőtt forgattam vele a Menekülés az életbe című filmet, amiben olyan szerepet játszottam, ami teljesen ellentétes a szokásos típusommal. Volt egy jelenet az Adam Rehmeier rendezte Carolina Caroline című moziban, ami szintén teljesen ellentétes azzal, aki vagyok. Egyszerűen imádom, amikor újra átitatnak azzal a bizalommal és hittel, hogy tudják: képes vagyok eljátszani ezt a fajta karaktert. Számomra ez a bizalom máris egy nagyszerű rendezőt jelent. Máris úgy érzem: „Te nagyszerű vagy, és bármit is mondasz, az segíteni fog.” De már pusztán az a tény, hogy ezt a szerepet adtad nekem, elég ahhoz, hogy belevágjak. És nagyon hálás vagyok azért, hogy ha hisznek bennem, mert ez elhiteti velem, hogy képes vagyok mindenre.
