Nem, nem és nem. Nem foglalkozom a játékvezetéssel, a VAR-úri szeszéllyel, mert nem akarok azzal szembesülni, amivel a balsorsú Ottó: belőle hülyét csináltak, ugyebár. Úgyhogy nem gondolok Breel Embolo abszurd kiállítására – hej, színművész! –, ami még mindig kevésbé volt szürreális, mint az, hogy az egyiptomiak gólja után visszavitték a labdát az argentin alapvonalhoz szabadot rúgni, vagyis az arabok hiába tettek meg vagy száz métert a kapuig a labdával, nem értek az egésszel semmit.
A sokat látott José Mourinho azt mondta az esetről: „fényes nappal történt rablás”, én azonban nem törődöm vele, ahogyan Lionel Messi vádlira taposásával meg azzal sem, hogy a szintén lábbal tipró Folarin Balogun bezzeg kiállt, és a szerencsétlenért még az Egyesült Államok elnökének kellett síkra szállnia a vb-sorsolás óta egyfolytában a hálaadást ünneplő, amilyen szervilis, olyan szánalmas Gianni Infantinónál.
Továbbá arról sem veszek tudomást, hogy az angol–norvég meccsen eltöröltek egy északi gólt, mert az elvarázsolt kastélyban felfigyeltek rá, hogy a szögletrúgás beívelésekor Erling Haaland ellökte Elliot Andersont. Utaltam rá, hogy sokkal súlyosabb esetben mintha lecsukódott volna a sasszem, de ez sem érdekel, egyre csak azt hajtogatom magamban: ne gajdíts!
Tudom, hogy fogjak hozzá, keresem a jót.
Noha a norvégok semmivel sem futballoztak rosszabbul az angoloknál – sőt –, a mérkőzés kiemelkedő alakja az egész tornán príma produkciót nyújtó Jude Bellingham volt.
Az angoloknál játszott Stones, a stadionban ott volt a Rolling Stones, de legalábbis Mick Jagger, ám a miami arénában a Beatles dala szólt: „Hey Jude!”
Anglia két Bellingham-góllal fordított, hosszabbításban győzte le Norvégiát az elődöntőbe jutásértSzólhatott volna a With a Little Help from My Friends is, hiszen Örjan Nyland kapus mindent elfelejtett, amit a brazilok ellen még tudott, vagy gyerekkorában jégkorongozott, és hirtelen elragadta a nosztalgia, ellenállhatatlan vágyat érzett az iránt, hogy újra felvegye a lepkés kesztyűt. Morgan Rogers háríthatatlannak túlzással sem nevezhető lövését váratlanul a pazar góllal egyenlítő Bellingham elé ejtette, és az önzetlenül megtámogatott angol csapat bejutott a legjobb négy közé.
Azon a napon, amelyen Antonio Rattin elhunyt. A hajdani argentin csapatkapitány úgy ment el, hogy soha nem tudta meg: hatvan évvel ezelőtt, az 1966-os világbajnokságon miért állították ki az angolokkal vívott negyeddöntőben. Hacsak nem azért, hogy a házigazda Anglia nyerjen…
Most Clément Turpin francia játékvezető működése is meglehetősen zavaros volt, de egyrészt nem Anglia a vendéglátó, másrészt annyira szemérmetlennek mégsem tetszett az ítélkezés, amennyire Rudolf Kreitlein német machinátoré elborzasztott annak idején.
De már teszem is a lakatot a számra, hiszen megfogadtam, a játékvezetésről nem beszélek. Mindannyiunknak azt javaslom, gondoljunk Bellinghamre, maradjunk a futballnál. Még inkább a Beatlesnél.
Abban már hat évtizede sem lehetett és most sem lehet csalódni.
