Norvég minta

Norvégia válogatottjának előmenetele olyan, mint legújabban az M1 műsora. Nonstop mozi. Csak a viking meccseken egy percre sem sötétedett el a képernyő. (Bár idehaza előtte volt igazán sötét. Amit abszurd módon bizonyít, hogy még a monoszkópot is sokkal többen nézték, mint a korábbi álhíradást.)

Most, hogy a negyeddöntőknél tart a labdarúgó-világbajnokság, a legfőbb szenzáció a norvég csapat és vezérevezőse, Erling Haaland. 

A valóságos mese már a selejtezőkön megkezdődött, hiszen a norvég válogatott százszázalékos teljesítménnyel, 37-5-ös gólkülönbséggel lett csoportelső, az olaszokat 3-0-ra és 4-1-re kalapálta el. Haaland a múlt évben a Time címlapjára került, és azt nyilatkozta az amerikai magazinnak: „Norvégia soha nem lesz világbajnok.”

Ma már ez nem annyira biztos.

Miként lehet, hogy az sem örök érvényű, amit Haaland a brazilok 2-1-es legyőzése után mondott: „Ez a norvég futball valaha volt legnagyobb eredménye.” Mert mi van, ha az angolok ellen is nyernek?

Semmi sem kizárt. Elvégre ki gondolta volna, hogy lesz olyan norvég labdarúgó, aki 54 válogatott meccsén 62 gólt jegyez? Ebből a legutóbbi tizennégyen huszonhetet, hajszál híján meccsenként kettőt. Akármilyen látványos is az öt és fél milliós Norvégia fejlődése a több mint sportágban – lásd még a sarkköri Bodőt, nem kéne egy futballra fogékony magyar kivételt tanulmányútra a fjordok hazájába küldeni? –, az északi válogatottban nehezebb gólt elérni, mint a hagyományos nagy csapatokban, már amennyi létezik még azok közül.

Haaland a vb-n hét gólnál jár, átlagosan tizennégy érintésből rámol be egyet. Hiszik vagy sem, némelyek kritizálják azért, hogy nem vesz részt az összjátékban. A bírálat érthetően nem érdekli: „Az volna a legjobb, ha öt érintésből szereznék öt gólt” – mondja.

Az „egyszerűség csodájának” tartják, de ez szerintem amilyen jól hangzó, olyan felületes megállapítás, hiszen gólt – és főként ilyen ipari mennyiségben – gyártani különleges érzék kérdése. A hajlam vagy megvan vagy nincs, a befejezést tanítani nem lehet.

Noha Haaland papája is norvég válogatott labdarúgó volt, sőt a Manchester Cityben is futballozott, a minden tekintetben nagyra nőtt gyerek nem az édesapjától leste el, miként kell megrakni a hálót. Már csak azért sem, mert édesapja nem csatárt játszott. A fiú a begurításra, bebombázásra, befejelésre született, mint – mondjuk – Gerd Müller, az öt éve elhunyt német veszedelem. (Aki egyébként a tizenhatos környéki passzokban sem volt rossz, sőt.)

Erling Haaland találkozásai a labdával, hogy mai kifejezéssel éljek, minőségiek. A mostani világbajnokságon négy mérkőzésen szerepelt, háromszor a meccs emberévé választották.

Csak a következő ellenfél, Anglia játékosai és szurkolói vélik úgy, hogy nem jókor érkezik.