Áttörésről szó sem volt az ankarai NATO-csúcson. Legfeljebb arról, hogy az európai szövetségesek egyre látványosabban próbálják elfogadhatóvá tenni Donald Trump számára azt, amit valójában kényszerből tesznek: elkezdenek a saját lábukra állni a katonai kérdéseket illetően is, miközben továbbra is igyekeznek úgy tenni, mintha az Egyesült Államok változatlanul fontos szerepet játszana az európai védelemben.
Ez a kettősség adta meg a találkozó alaphangulatát. A hivatalos nyilatkozatok egységről, új korszakról, megerősített elrettentésről szóltak, a háttérben azonban
mindenki ugyanazzal a kérdéssel küszködött: meddig lehet még úgy beszélni transzatlanti szövetségről, hogy Washington nem is leplezi, hogy ellenségként tekint az Európai Unióra?
Trump most sem okozott csalódást azoknak, akik tőle kiszámíthatatlanságot vártak. Ankarába érkezve Recep Tayyip Erdoğan török elnököt dicsérte, az európaiakat pedig ismét kiosztotta. Azt rótta fel nekik, hogy az iráni háború idején nem álltak mellé, és ezért a NATO-val is elégedetlen. Az amerikai elnök szavai már önmagukban is jelezték, mennyire megváltozott a szövetség belső logikája. A régi NATO-ban az amerikai elnök többnyire a közös fenyegetésről beszélt, Trump észak-atlanti szövetségében az Egyesült Államok elnöke maga jelenti a legnagyobb bizonytalansági tényezőt.
Ráadásul Trump újra elővette Grönland ügyét is, mintha egy NATO-csúcs alkalmas terep lenne arra, hogy az USA (papíron) egyik szövetségese, Dánia területi szuverenitását, területi épségét kérdőjelezze meg. Ez a gesztus mindent elárul a védelmi szervezet mostani állapotáról. Ilyenkor persze az európai vezetők udvariasan mosolyognak, a diplomaták igyekeznek elvenni a sokkoló kijelentések élét, a valóság azonban nehezen leplezhető: Trump mellett a NATO valójában nem védelmi szövetség, hanem az idegek harcának terepe.
Az európai válasz erre nem nyílt szakítás Washingtonnal, inkább óvatos alkalmazkodás. A kontinens vezetői pontosan tudják, hogy az Egyesült Államok katonai erejét nem lehet egyik évről a másikra pótolni.
Az amerikai kapacitások mélyen beépültek a NATO működésébe. Hírszerzés, műholdas felderítés, rakétavédelem, precíziós csapásmérés, vagy parancsnoki rendszerek nélkül Európa katonailag sokkal sebezhetőbb lenne, még akkor is, ha papíron egyre több pénzt költ védelemre. Ezért próbálják az európaiak egyszerre megnyugtatni Trumpot és csökkenteni az Amerika-függőséget.
Ennek a politikának a leglátványosabb eleme a fegyveripari alku. Európa egyre inkább a saját iparára támaszkodna a fegyvergyártást illetően, de közben nem zárná ki az amerikai hadiipart. Ellenkezőleg: amerikai fegyverrendszereket állítanának elő európai földön. A Lockheed Martin és a Rheinmetall ATACMS-rakéták németországi gyártásáról szóló megállapodása pontosan ezt jelzi. Brüsszelben sokat beszélnek európai beszerzésekről, stratégiai autonómiáról, saját hadiipari bázisról, de a valóság ennél összetettebb. Ha az amerikai ipar részesedik az európai fegyverkezésből, Trump számára is könnyebb eladni saját hazájában, hogy a NATO-beli jelenlét nem kizárólag ráfizetés az Egyesült Államok számára, amit egyébként Trump állandóan hangoztatott. Az európaiak pedig abban bíznak, hogy a Washingtonnak tett gesztusokkal sikerül időt nyerniük.
Ugyanakkor Kanada döntése, hogy német tengeralattjárók felé fordul, vagy az a tény, hogy a NATO a svéd Saab GlobalEye gépeit részesítené előnyben az öregedő AWACS-flotta cseréjénél, valóban fontos jelzés.
A szövetségen belül erősödik az európai és kanadai védelmi együttműködés. Ottawa azonban aligha pótolhatja az Egyesült Államokat.
Trump Erdoğannal szembeni engedékenysége külön is figyelmeztető jel. A török elnököt meleg szavakkal illette, felmerült az Ankarával szembeni fegyverembargó enyhítése, sőt a török F–35-ös ügy esetleges újranyitása is. Ugyanaz a Törökország, amelyet korábban éppen az orosz légvédelmi rendszer beszerzése miatt zártak ki az amerikai harcigép-programból, most újra kedvezőbb elbírálásban reménykedhet. Trump szemében az elvi következetesség ritkán ér annyit, mint a személyes viszony, az üzlet és az azonnali politikai haszon. Ez azonban a NATO szempontjából azért veszélyes, mert a szövetség ereje nem merül ki a tankokban, rakétákban és repülőgépekben. A kiszámíthatóság legalább ilyen fontos katonai érték.
Az ankarai csúcs ezért inkább kijózanító pillanat volt, mint új kezdet. A „NATO 3.0” jól hangzó címke, és valóban jelzi, hogy a hidegháború utáni korszak véget ért, az orosz fenyegetés időszaka visszatért, az Ukrajna elleni háború megmutatta a készletek és gyártókapacitások gyengeségét, az Egyesült Államok pedig már nem ugyanaz a biztos háttér, amelyre Európa évtizedeken át épített.
Az ankarai csúcs legnagyobb eredménye, hogy látványos szakításra nem került sor Európa és az Egyesült Államok között, legalábbis egyelőre.
S bármilyen különösen hangzik is: a NATO-nak európaibbá kell válnia, hogy egyáltalán megmaradhasson transzatlanti szervezetnek.