Az, hogy szövetségi elnököt nehezebb találni a mai Németországban, vagy a labdarúgó-válogatott élére szövetségi kapitányt, valószínűleg csak azok tudják, akik közvetlenül érintettek a kiválasztási folyamatokban.
Az mindenesetre bizonyos, hogy mindkét döntéshozó testület kísértetiesen hasonló kihívásokkal néz szembe a berlini kormányzati negyedben. Az idő sürget, a háttérben zajló, kevéssé átlátható egyeztetések tele vannak buktatókkal, és gyakran a leginkább esélyesnek tartott, nagynevű jelöltek intenek nemet a felkérésre. Pedig a lábnyomok, amelyeket az utódnak be kell töltenie, ezúttal korántsem tűnnek megugorhatatlanul nagynak.
A Német Labdarúgó-szövetség és a szövetségi államfőt megválasztó Bundesversammlung számára a puszta alkalmasság kérdése mellett a lakossági elvárások menedzselése jelenti a legnagyobb feladatot.
Bár a nemzeti válogatott élére szánt edző személye hagyományosan több embert hoz lázba, az államfői szék körüli bizonytalanság már komoly sajtóvitákat generál arról, hogy szükség van-e egyáltalán a szövetségi elnöki tisztségre a modern német államszervezetben.
A német elnök feladatköre a hatályos alkotmány, a Grundgesetz alapján rendkívül korlátozott, nemzetközi jogi szinten képviseli a szövetséget, megbízza és fogadja a nagyköveteket, illetve formálisan kinevezi és felmenti a szövetségi kancellárt, a minisztereket, valamint a szövetségi bírákat és tisztviselőket. Valódi politikai befolyással ritkán rendelkezik, legfeljebb a parlament idő előtti feloszlatása esetén kaphat kulcsszerepet, a hétköznapokban leginkább törvényeket iktat be, ami miatt a kritikusok előszeretettel nevezik az állam főjegyzőjének. Ez a korlátozott szerepkör szándékos alkotmányozói munka eredménye.
A weimari köztársaság utolsó, közvetlenül a nép által választott elnökének végzetes politikai tevékenysége után a háború utáni alapítók tudatosan úgy alakították a rendszert, hogy a szövetségi elnök csak közvetett legitimációval rendelkezzen, és ne szólhasson bele a mindennapi kormányzati ügyekbe.
A rejtett elvárások mégis magasak maradtak, hiszen a korai alkotmányozó testület a nemzet egységének reprezentánsaként határozta meg a tisztséget.
Ez a megközelítés az örökletes monarchiák hagyományaihoz nyúlik vissza, ahol az uralkodócsalád folytonossága évszázadok nemzeti történelmét hidalja át, míg az időre választott államfőknek jobbára csak saját személyiségük és az elődök által árnyalt hivatali tekintély áll rendelkezésükre.
Frank-Walter Steinmeier regnálása alatt a tisztség iránti társadalmi érdeklődés jelentősen megcsappant. A jelenlegi elnök megnyilatkozásait hallgatva a választók gyakran a korábbi szociáldemokrata külügyminisztert látják, aki kötelességének érzi a múltbeli vitatott politikai döntései igazolását. A valódi pártatlanság ára sokszor a szellemes semmitmondás, amelynek legnagyobb művelője a brit királynő, II. Erzsébet volt, aki soha nem árulta el alattvalóinak, mi a véleménye a Brexitről. A német választók ugyanakkor elvárják az államfőtől, hogy a sorsfordító pillanatokban határozott hangsúlyokat helyezzen el a közbeszédben, akár a mindenkori kormánnyal szemben is.
Tíz év Steinmeier-korszak után sokan úgy vélik, egy női államfő megválasztása új életet lehelhetne a kiüresedett hivatalba.
A jelöltekről szóló vitákban kikerülhetetlenné vált a kérdés, hogy eljött-e az ideje Németország első szövetségi elnöknőjének. Ezt a felvetést nehéz elutasítani, még úgy is, hogy az országot éveken át női kancellár irányította Angela Merkel személyében, a parlamentet szintén női elnök vezeti, és az Európai Bizottság élén is német nő áll, vagyis képviseleti válságról aligha beszélhetünk.
A választási menetrend szerint a Bundesversammlungnak legkésőbb február közepéig össze kell ülnie, harminc nappal azelőtt, hogy Steinmeier mandátuma március tizennyolcadikán éjfélkor lejár. A Bundestag legnagyobb erejét adó konzervatív uniópártok, a CDU és a CSU csak szeptember végén tervezik nyilvánosságra hozni hivatalos jelöltjüket. Ezt a halasztást korábban azzal indokolták, hogy a tartományi választások előtt a pontos többségi viszonyok nem kalkulálhatók ki teljesen, mivel a tartományi parlamentek is küldenek képviselőket a testületbe.
Friedrich Merz kancellárjelölt ugyanakkor egyértelművé tette, hogy a fekete-vörös többség a választási eredményektől függetlenül biztosított a döntő fórumban. Ha az uniópártok megegyeznek a szociáldemokratákkal egy közös jelöltben, a kérdés gyakorlatilag eldőlt, a bejelentés őszi elhalasztása azonban komoly belső megosztottságra utal a konzervatív táborban.
A kormányzati negyedben folyó egyeztetések alapján két, jól elkülöníthető csoport rajzolódik ki a jobboldalon.
Az egyik frakció meggyőződése, hogy a poszt várományosa Ilse Aigner, a Bajor Tartományi Parlament elnöke, a CSU befolyásos politikusa. Ő az egyetlen, akit párttársa, Markus Söder bajor miniszterelnök félig-meddig már hivatalosan is nevesített, amivel rögtön a találgatások középpontjába került. Berlinben azóta azt találgatják, miért sietett ennyire a müncheni pártvezér a bejelentéssel. Egyes elemzők szerint Markus Söder így próbál megszabadulni egy veszélyes regionális riválistól, mivel Ilse Aigner rendkívül népszerű a bajor bázison, miközben a miniszterelnök pozíciói meggyengültek.
Hasonló okokból támogatja a jelöltet Manfred Weber, az Európai Néppárt brüsszeli elnöke is, aki Ilse Aigner távozásával szabadabb teret kapna a bajor pártelnökségért folytatott jövőbeli küzdelemben. Mások szerint viszont Markus Söder éppen hogy elégetni akarta a politikust a korai jelöléssel, hiszen egy bajor szövetségi elnök végzetesen megnehezítené vagy akár teljesen ellehetetlenítené az ő saját kancellári ambícióit, két bajor politikus jelenléte a legfőbb állami tisztségekben nehezen lenne elfogadtatható a német választókkal.
Amennyiben ez a taktikai számítás vezérelte a bajor miniszterelnököt, a terv eddig nem hozott sikert, Ilse Aigner ellen eddig senki sem emelt szót, még a szociáldemokraták vezetője, Lars Klingbeil is kiváló hídépítőként jellemezte a bajor politikust. Támogatói kiemelik széles körű tapasztalatait a kommunális, a tartományi és a szövetségi politikában egyaránt, hangsúlyozva, hogy a következő államfőnek képesnek kell lennie a mély társadalmi árkok betemetésére.
Manfred Weber szerint ő lenne a tökéletes elnök, mert megtestesíti az ország értékeit, emberi közvetlensége pedig alkalmassá teszi arra, hogy a protestszavazókat, így az AfD választóit is visszavezesse a hagyományos pártok által fémjelzett állami keretek közé.
Ilse Aigner azonban nem élvez osztatlan népszerűséget, a konzervatívok azon szárnya, amely nemcsak a koalíciós békét, hanem az ország politikai kultúrájának jövőjét is szem előtt tartja, úgy véli, a Steinmeier-korszak szürkesége után egy olyan formátumú vezetőre van szükség, aki láthatóan felértékeli a hivatalt.
Ebben a második csoportban a hatásos, iránymutató nyilvános beszédek képességét keresik, ez a kritérium pedig megnyitja a kaput a szövetségi szinten ismertebb, karakteresebb jelöltek előtt.
A potenciális aspiránsok közül azonban nem mindenki vágyik a Bellevue-palotába. Angela Merkel egyértelművé tette, hogy tizenhat év kancellárság után nem kíván visszatérni a politikai élvonalba, és valószínűleg pontosan érzi, hogy a nemzet anyjaként felépített imázsa megkopott, a vezetése alatt is megosztottá vált társadalmat aligha tudná integrálni. Hasonló problémákkal küzd Annegret Kramp-Karrenbauer is, aki jelenleg a Konrad Adenauer Alapítványt vezeti, de soha nem tudott kilépni a minikancellár szerepköréből.
A harmadik nagy esélyes női politikus, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke Brüsszelben ugyan utalt arra, hogy nem tervez harmadik ciklust az Unió élén, a nemzetközi politikai csúcstalálkozók világát aligha cserélné el egy alapvetően reprezentatív hazai szerepkörre, és a CDU belső köreiben is nehezen közvetíthető jelöltként tartják számon.
Más a helyzet Julia Klöckner esetében, aki pozíciójánál fogva automatikusan a szűkebb körbe tartozik, bár a kérdést államférfiúi hűvösséggel hárítja el, hangsúlyozva, hogy Bundestag-elnökként az ő feladata a Bundesversammlung előkészítése és a szabályos választás levezetése, a sajtóban zajló személyi spekulációkban nem kíván részt venni.
Kevesen kételkednek abban, hogy Julia Klöckner készen állna a váltásra, hogy az állam második számú közjogi méltóságából az elsővé lépjen elő. Vele nemcsak némi csillogás költözne a berlini elnöki rezidenciára, hanem teljesen új hangvétel is megjelenne a német politikában. Ő azon kevés kormányzati szereplő közé tartozik, aki nem téveszti össze a politikát a merev, szent áhítattal, és az elmúlt években megmutatta, hogy mer szembemenni a fősodratú elvárásokkal.
Az a döntése, hogy a Christopher Street Day alkalmából nem engedte felvonni a szivárványos zászlót a Reichstag épületére, komoly tiszteletet váltott ki a mérsékeltebb polgári szavazók körében, ugyanakkor ez a lépés szinte lehetetlenné teszi, hogy a szociáldemokraták vagy a Zöldek felsorakozzanak a támogatása mögött. A lehetséges jelöltek között emlegetik még Karin Prien oktatási minisztert is, aki a politikai egyenlő távolságtartás mestereként szerzett nevet a jogászi szakmában, zsidó származású politikusként pedig elszántan küzd az országban erősödő antiszemitizmus ellen. Sokan úgy vélik, Friedrich Merz pártelnök őt támogatná, részben Karin Prien korábbi korai és határozott kiállása miatt Merz pártelnöki ambíciói mellett.
Friedrich Merz egyelőre hivatalosan nem kötelezte el magát, írja a Frankfurter Allgemeine Tageszeitung.
Markus Söder tavaszi elnökjelölti javaslatát hűvösen csak annyival kommentálta, hogy őszig minden javaslatot érdeklődéssel vesz tudomásul. A kancellári hivatal környezetéből származó információk szerint a nyár folyamán még nem jött el a döntési folyamat ideje, a pártvezetés nem akar idő előtt egy konfliktusokkal terhes személyi vitát a nyakába venni. A pártelnök láthatóan meg akarja nyugtatni a konzervatív tábor azon tagjait, akik a meritokratikus elvek mellett köteleződtek el, és nem szeretnék, ha a választást kizárólag a jelölt neme döntené el.
Ugyanakkor eddig hiányoznak a komoly férfi alternatívák, akik képesek lennének semlegesíteni a női jelölt melletti politikai érveket.
Egyes körökben egy igazi intellektuális nagyágyút szeretnének látni az állam élén, túlmutatva a hagyományos politikai karrierutakon.
Rámutatnak arra, hogy a hivatásos politikusok, Johannes Rau, Christian Wulff vagy éppen Frank-Walter Steinmeier elnöksége meglehetősen szürke maradt, míg a politikán kívülről érkezők képesek voltak érdemi impulzusokat adni a nemzetnek. A Nemzetközi Valutaalap éléről érkező Horst Köhler külpolitikai realizmusa emlékezetes maradt, még ha a nyers őszinteség végül a bukását is okozta. Joachim Gauck egykori keletnémet polgárjogi harcos Merkel menekültpolitikájának csúcsán merte kimondani a híres mondatot, miszerint a szívünk ugyan tágas, de a lehetőségeink végesek.
Hasonlóan kitörölhetetlen Roman Herzog alakja, aki a kilencvenes évek végén a reformok elakadása láttán a merev német társadalmi struktúrák felrázását követelte, ami akkori szemmel nézve szinte forradalmi elszántságnak tűnt. Kérdés, hogy érdemes-e újra egy neves államjogásszal próbálkozni. Stephan Harbarth, a Szövetségi Alkotmánybíróság elnöke komoly szakmai elismertségnek örvend, és Udo Di Fabio neve is felmerül, aki ráadásul egy inspiráló, bevándorló hátterű társadalmi felemelkedéstörténettel is büszkélkedhet. A tét óriási, egy átalakuló nemzet számára kellene szellemi és erkölcsi iránytűt mutatni a legmagasabb német állami tisztség révén.
A Bundesversammlung felépítése és szerepe
A szövetségi elnök megválasztására összehívott Bundesversammlung a német alkotmányos rendszer egyik legfontosabb ideiglenes parlamentáris fóruma, amely kizárólag az államfő megválasztásának feladatára alakul meg ötévente. A testület létszáma a Bundestag aktuális képviselőinek számától függ, kiegészülve a tizenhat német szövetségi tartomány parlamentjei által arányosan delegált ugyanannyi küldöttel. Ezen tartományi küldöttek között nemcsak helyi politikusok, hanem a kulturális élet, a sport és a tudomány elismert képviselői is helyet kapnak, így biztosítva a választás szélesebb társadalmi reprezentációját.
A szavazás titkos, és a jelöltnek az első két fordulóban az abszolút többséget kell megszereznie, a harmadik fordulóban azonban már a relatív többség is elegendő a győzelemhez a Bellevue-palotáért folyó küzdelemben.
A szövetségi elnök politikai súlya
A modern Németország államszervezetében a szövetségi elnök szerepe alapvetően reprezentatív és protokolláris jellegű, ami a második világháború utáni alkotmányozók tudatos döntését tükrözi. A weimari köztársaság bukásának tapasztalataiból tanulva a jogalkotók megfosztották a tisztséget a közvetlen végrehajtó hatalmi jogosítványoktól és a hadsereg feletti főparancsnoki jogkörtől. Bár az államfő írja alá a szövetségi törvényeket, és elvben rendelkezik a jogszabályok alkotmányos felülvizsgálatának jogával, politikai vétójoga nincs.
Valódi és meghatározó politikai súlya a válsághelyzetekben, így egy esetleges kisebbségi kormányzás vagy a Bundestag működésképtelensége esetén mutatkozik meg, amikor az elnök dönthet a parlament feloszlatásáról vagy a törvényhozási szükségállapot kihirdetéséről.
