A Szép Szó „mostanában” nagyjából kétévente indít vitát a baloldaliság témakörében, „többnyire” a választásokhoz igazodva. Az első diskurzus zászlaját Földes György bontotta ki 2024. március 7-én „A baloldaliságról” című esszéjével, a másodikat Szombati Kristóf hirdette meg 2026. június 6-án a „Merre az előre? – A baloldal feladatai a Tisza-korszakban” felütéssel. Vannak persze különbségek is: Földes György két korábbi tanulmányának egybedolgozott változata még nyolc teljes újságoldalon igyekezett támogatást szerezni a baloldalnak a három hónappal későbbre kiírt önkormányzati és európai parlamenti (EP-) választásokon (szerény eredménnyel), Szombati Kristóf írásának viszont két hónappal a 2026. április 12-i választások után már egy olyan helyzetben kellett útmutatót adnia, amikor a magyar baloldal teljességgel elvesztette törvényhozási képviseletét.
A folyamatok megértéséhez talán hasznos lehet a történeti háttér néhány elemének megemlítése is.
A „baloldal” kifejezés a nagy francia forradalom időszakából maradt ránk, az irányzatnak pedig a későbbiekben az biztosított rengeteg „lájkot”, hogy bátran felvállalta a harcot a kapitalista kizsákmányolás ellen, politikai szintre emelve a szakszervezeti mozgalmak küzdelmét. Az elmúlt két évszázadban a baloldal kétségtelenül hatalmas munkát végzett, látványos mértékben javítva a dolgozók helyzetét a Magyarországról belátható világ egészében.
A mai Németországban autózva vagy a német városokban sétálva el sem tudjuk képzelni, hogy itt valaha egészségtelen munkás-nyomornegyedek sorakoztak.
A négynapos munkahetet türelmetlenül váró TikTok-kamaszok már el sem hiszik, hogy egykor még saját nagyszüleik is heti hat napon át robotoltak vagy tanultak. Pedig messziről indultunk. Angliában 1847-ben még hatalmas vívmánynak számított, hogy a nők és a 18 év alattiak munkaidejét napi 10 órában maximálták. A franciák 1848-ban tudták kiharcolni a 12 órás munkanapot. 1936-ot viszont már a szabadság évévé tették a kéthetes fizetett szabadság bevezetésével. Amit senki sem sietett el. Anglia két évvel később is megelégedett egyetlen héttel. A svájciak 1966-ig vártak az ezzel kapcsolatos népszavazással. Amerikában minden a munkáltató és a munkavállaló egyedi megállapodásán múlik, de kéthetes szabadságot ma is csak a dolgozók töredéke engedhet meg magának.
De minek is a szabadság, ha úgysem megyünk dolgozni? A 9/11 előbb politikailag kényszerítette rá a munkáltatókat, hogy minél több dolgozó számára megteremtsék az otthoni munkavégzés informatikai feltételeit, a COVID-járvány alatt pedig a „home office” már tömeges szükségletté vált. Az is maradt. Ha valaki manapság egy álláshirdetést böngészve rájön, hogy két napnál többször kellene bemennie egy héten a leendő munkahelyére, alighanem legördít a következő lehetőségre.
Lassan Karl Marx munkaérték-elmélete is idejétmúlttá válik. A „progresszívként” tisztelendő irányzatok egyre hangosabban követelik a „feltétel nélküli alapjövedelem” bevezetését, Descartes megállapítását – „Cogito ergo sum” – tehát így „updatelhetik”: „Sum ergo pecuniam exspecto.” (Vagyok, tehát pénzt várok.)
Thomas Piketty háboroghat a vagyonmegoszlás elképesztő különbségein, de az átlagembert nem egy iparmágnás vagy egy futballsztár gazdagsága bosszantja, hanem az, hogy a szomszéd előbb tudta lecserélni elektromos SUV-jét újabb modellre, mint ő, és csak az vigasztalja egy kicsit, hogy idén a Zöld-foki-szigeteken nyaralhat majd a családdal a tavalyi Mauritius után. A Balaton túl drága, arra még spórolni kell.
A 2024-es baloldaliság-vita egyik tanulsága az volt, hogy kiderült, mi a legrosszabb dolog, ami a baloldallal történhet. Az, hogy hatalomra jut.
Amennyire hatékonyra fejlődött ugyanis a követelésben, annyira alkalmatlan arra, hogy maga szervezze meg azt, amit hirdet. Az „Adj többet a munkásnak!” jelszó helyes és magával ragadó, az „Elvtársak, meg kell őriznünk a versenyképességet!” szabadkozás kiábrándító. Társadalmi különbségek pedig voltak mind a „létezett szocializmusban”, mind a rendszerváltás utáni Horn-Medgyessy-Gyurcsány időszakokban is. Gyerekkoromban zuglói Rákosi-lakótelepről költöztünk egy óbudai panelbe (maradva a két szobánál), de a rózsadombi villák akkor sem álltak üresen. Valaki ott is kénytelen volt lakni. Az egészségügy ingyenes volt. Ahogy a hálapénz is. A rendszerváltáskor pedig megtudtam az újságból, hogy anno a szolgálati Ladával járó volt vezérigazgatóm 17 millió dollárt hagyott az örököseire. Jól spórolt a napidíjából.
De nem kell a bulvár, legyünk tudományosak. A baloldaliság tudományos hátterét mindmáig a marxizmus biztosítja. Kizárólag az, jobb nincs. A marxizmust pedig hajlamosak vagyunk emberbaráti elméletként értelmezni, hiszen a megtermelt javak igazságosabb elosztását követeli. Valójában azonban egészen más volt a kiindulópont. Amit elmesélhetünk úgy is, hogy egy mai fiatal is értsen valamit a dologból.
Adott egy apai elvárásoknak engedelmeskedve frissen jogot végzett arc, akit nem érdekel a paragrafus-tekergetés, helyette a sokkal trendibbnek számító filozófiából PhD-zik. Internet még nincs, a cím postán érkezik egy forrásait innovatívan kiegészíteni igyekvő vidéki egyetemtől. (A dékán szerint a végbizonyítványokban említett fegyelmi vétségek – ittasság, éjszakai csendháborító lármázás, adósságok – figyelmen kívül hagyhatók, a kapott 12 Frigyes-aranyból pedig a fölösleg a jelöltnek visszaküldendő.)
A fiatalember megismerkedik egy érettségi nélkül szabadidejében egyetemi előadásokat is hallgató társával, akinek gyáros az apja, és rokonszenvez a munkásság szemrevalóbb képviselőivel. Ketten együtt ülnek neki, hogy megváltsák a világot. Az alapgondolat nagyszerű: a sok unalmas arc mind váljon mindenoldalúan fejletté, mégpedig azáltal, hogy mindig új dologgal foglalkozhatnak, olyannal, ami pillanatnyi önmegvalósítási törekvéseiket a leginkább kielégíti. Ha ez sikerül, magától megoldódik majd az egyéb problémák többsége is, hiszen a tevékenységükben szabaddá váló emberek számára az anyagi háttér jelentősége éppúgy a töredékére csökken, mint annak a veszélye, hogy konfrontálódjanak a közösség más tagjaival. Azt pedig, hogy az ipar maga követeli a folyamatos tevékenység-váltogatást, egy elektromos halottélesztgetéssel elhíresült celebritás addigra már be is bizonyította. Minden megoldódik tehát: a munkamegosztás megszüntetésével maga a munka felolvad az önmegvalósításban, a munka feltételeihez és eredményeihez fűződő viszonyból származó magántulajdon tartalmatlanná üresedik, a munka során kialakult viszonyok elvárásokká merevedése (család, osztály, állam) szintén megszűnik.
Az elmélet hamarosan találkozik a gyakorlattal, a munkásmozgalom éppen maga is át akarja formálni a korábbi világot. A két gondolkodó arc kiáltványt ír, egy kísértet pedig klímabarát InterRail-jegyet vesz és bejárja az egész leendő EU-t. A tüntetési „hype” azonban idővel elül, jön az unalom. Arcanum még nincs, de a British Libraryt télen is jól fűtik, így 20 évvel a politikai program után megszületik annak gazdasági „előkészítése” is. A komplett anyagból a „user” persze azt mazsolázza ki, ami számára fontos (állami tulajdon és diktatúra rendel), így sokan meglepődnek, amikor a névadó halála után közel fél évszázaddal előkerülő vaskos kéziratokban újszerűnek ható „humanista” gondolatokat vélnek felfedezni – pedig tudhatták volna, hogy a szerző számára eredetileg sem a filantrópia, hanem az emberi kiteljesedés elősegítése volt a cél. Illetve
ő nem is célokat tűzött ki, csak ezt látta jönni a fejlődést vizsgálva.
A baloldal természetesen hatalmas munkát végzett. A kérdés az, maradt-e még teendője. A lassan kétszáz éve megdönteni kívánt kapitalizmus köszöni szépen, jól van – amikor pedig ideiglenesen itt-ott megdöntötték, abban idővel nem sok köszönet maradt. A cél eredetileg a vagyontalanként bérmunkából megélni kényszerülő népesség életkörülményeinek elfogadhatóvá tétele volt, ez meg is valósult. Van értelme új feladatokat keresni? Nos, Szombati Kristóf talál ilyeneket:
egyenlőség (társadalmi, nemi, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést illető),
ökológiai fordulat (környezeti igazságosság),
dolgozói (munkavállalói) jólét,
a peremre szorítottak emancipációja,
valódi részvételt biztosító politikai rendszer.
A kérdés nem az, nemes célok-e ezek, hanem az, hogy baloldal-specifikusak-e? Melyik lenne vállalhatatlan egy konzervatív, egy liberális, egy mélyen vallásos, egy anarchista, egy jobboldali, vagy akár egy apolitikus világnézeti preferenciákkal rendelkező ember számára
Szombati Kristóf nem sietteti a dolgokat, szerinte
„a baloldali megújulás hordozóit nem a meglévő pártokban kell keresni”,
„2030-ra nem tűnik reálisnak egy ütőképes baloldali párt felépítése”,
„2030 után megnyílhat a választási indulás lehetősége – előbb önkormányzati, és csak ezután országos szinten”.
Hát, a pártok sorsa tényleg érdekes nálunk. 1989-ben előkapartuk a turkálóból Mitterrand 1981-es „La force tranquille”-ját, aztán a nyugodt erőt hamarosan örök nyugalomra helyeztük. „Tudjuk, merjük, tesszük” – mondták nekünk, de kijavítottuk az igeidőt: tudtátok, mertétek, tettétek. Eddig. (Egyedül a hűtőmágneshez ragaszkodom: „Több SZDSZ – több hűtőmágnes”.) A megújulás asszonya csak a Nyugati pályaudvaron tudott segíteni az érkező ingázók cekkereinek cipelésében, a Kossuth tér felé nem ment vele senki. A rózsadombi ügyvéd függetlenkedett egy ideig, de sem a chilei cseresznyeüzlet, sem a Sándor-palota nem jött be. A magyar igazság és élet jobblétre szenderült. Illetve jobbikra. A világnemzet és népuralom pedig visszarepült oda, ahonnan jött, a kenguruk földjére. 4+16 év után idén hatalmasat bukott a biztos választás is, átadva a helyét valakinek, akiről nemrég azt sem tudtuk, hogy létezik. Ma már csak azt nem tudjuk, mit akar. De bízunk benne, hogy a legjobbakat.
A „valódi részvétel” biztosításának igényével Szombati Kristóf nyitott kapukat dönget. A legnagyobb részvétel mellett adtunk többséget egy olyan pártnak, amelynek több parlamenti képviselője van, mint tagja. Miközben a professzionális média azon elmélkedett, „akkor nemesb-e a lélek”, ha tulajdonosi elvárások helyett küldetéstudatból próbál valósággá írni egy vágyhalmazt, a választásokat teljes egészében a közösségi média döntötte el.
Szombati Kristóf kiválóan látja a lényeget:
„a kérdés végső soron nem az, hogy ki birtokolja a baloldal címkéjét...”;
„nem pártalapítás, hanem társadalmi beágyazódás”.
Lássuk akkor mi is. Mindenekelőtt várjuk ki, mi mindent sodor ide a Tisza. Ha tetszik, tapsoljunk. Ha nem tetszik, kiabáljunk. (A sógornál bejött. Illetve ő kiment.) Ha egy 29 fős párt elég a győzelemhez, ne azon töprengjünk, hány tagja lesz egy ma még nem is létezőnek 2034-ben, hanem ott, ahol éppen vagyunk – szülői értekezlettől a horgászegyleti gyűlésig, villamosmegállótól a sportklubig, szakrendelői várótól a politikai tüntetésig, de leginkább a közösségi médiában – folyamatosan adjunk hangot elképzeléseinknek és igényeinknek. Nem azért, mert baloldaliak. Nem is azért, mert birtokolnánk a tévedhetetlenség címkéjét. Egyszerűen azért, mert a mi véleményünk. És véleményszabadság van. Aztán meglátjuk. Lehet, hogy szelet vetünk, és vihart aratunk. Vagy a bukásig sem jutunk el, mert senki sem figyel oda ránk. Ez is előfordulhat. De meg kell próbálni. Mert ez az életünk.
