Aleksandar Vučić megint bedobott egy mondatot, amivel csak az a célja, hogy napokig ezzel foglalkozzanak honfitársai. A szerb elnök azt üzente: csak néhány hétig marad hivatalban. Lehet találgatni, mikor mond le, lesz-e előrehozott választás, ki ül majd a helyére, és hogyan rendezi át saját táborát. Pontosan ez a lényeg. Ne a valós gondokról beszéljen az ország, hanem arról, amit ő mondott.
Vučić régóta tudja, hogy a politika nemcsak hatalomgyakorlás, hanem színpadtechnika is. Hol ellene készülő merényletről szólnak a hírek, hol történelmi bejelentésekről, hol arról, hogy ő már menne, de a nép, a párt, a haza vagy a sors még visszatartja. Közben Szerbiában maradnak a hétköznapi bajok: a korrupció, a félelem, a rendőri erő, a propaganda, a fiatalok dühe és a rendszerbe vetett bizalom lemorzsolódása.
A lemondási ígéret is csak kellék a színházi előadáshoz. Vučić nem távozni készül, hanem csak pozíciót váltani. Aki másfél évtizede áll a szerb politika középpontjában, az valójában nem akarja másnak átadni a helyét. Csak átül oda, ahonnan továbbra is ő osztja a lapokat. A kormányfői bársonyszéket választja. A pozíciója változik ugyan, de a rendszer a régi marad.
A legőszintébb megoldás talán az volna, ha Belgrádban törvényt hoznának: Vučić élete végéig legyen az ország első embere. A térség ismer ilyen megoldásokat. Egykor Joszip Broz Titóval kapcsolatban hoztak ilyen jogszabályt. A szerb elnök is az ő babérjaira tör. A mostani módszer tehát ismerős: a vezető nem egy intézmény élén áll, hanem maga akar intézménnyé válni.
Csakhogy a hangzatos mondatok egy idő után üres frázissá válnak. Egy országot nem lehet a végtelenségig fenyegetésekkel és drámai bejelentésekkel kormányozni. A figyelem elterelhető, de a válság nem tűnik el. És minél hangosabban beszél Vučić saját jövőjéről, annál feltűnőbb, hogy Szerbia jelenére mind kevesebb szót veszteget.