Amikor az európai vezetők összeülnek, hogy a kontinens jövőjéről vitázzanak, a napirendet óhatatlanul a válságok jól ismert sora uralja: az ipari stagnálás, a lemaradó versenyképesség, a környezetromlás, a biztonsági sebezhetőségek és a növekvő készséghiány. Ez a megközelítés azonban szem elől téveszt egy mélyebb valóságot: Európának nem csupán gazdasági és geopolitikai versennyel kell szembenéznie; egy a narratívákról, az értelemről és az összetartozásról szóló, egyre intenzívebb kultúrharc kellős közepén kell működnie.
Bár a politikai válaszreakció reflexszerűen mindig felülről lefelé irányul – legyen szó a szabályozás finomhangolásáról, a tőkekövetelmények kiigazításáról vagy az állami támogatások bevetéséről –, ez a technokrata megközelítés gyakran figyelmen kívül hagy egy alapvető történelmi igazságot: Európa leginkább transzformatív, paradigmaváltó elképzelései nem a brüsszeli folyosókon vagy a nemzeti minisztériumokban születtek, hanem a civil társadalomban.
A sorsfordító pillanatokban a civil és kulturális infrastruktúrák voltak azok, amelyek az elvont értékeket megélt valósággá formálták. Kiváló példa erre az Erasmus-program, amely jövőre lesz 40 éves.
Ma az Erasmust az európai integráció egyik kulcspilléreként ismerik el – egy olyan intézményi keretként, amely fiatalok milliói számára teszi lehetővé a határokon átnyúló tanulás megtapasztalását. Az integrált Európa kézzelfogható manifesztációja ez. Sikere nem egyszerűen a mobilitásban, hanem annak jelentéstartalmában rejlik. Az Erasmus segített kiépíteni az európai összetartozás érzését – valami olyasmit, amit nem lehet jogszabályokkal életre hívni, hanem megélt tapasztalatok, kapcsolatok és kulturális csereprogramok révén kell gondozni.
Amikor leomlott a berlini fal, a Kelet és Nyugat közötti megbékélés nem csupán a magas szintű diplomácián múlott. Azért járt sikerrel, mert a civil társadalom és a kulturális hálózatok mindkét oldalon éveken át ápolták a fűszálgyökér-szintű, bázisdemokratikus kapcsolatokat. Hasonlóképpen, az Európai Unió 2004-es „Nagy Bumm” bővítésének sikere is túlmutatott a politikai retorikán a régmúltra visszatekintő kulturális cseréknek köszönhetően, amelyek független civil infrastruktúrákat építettek ki a régióban.
A modern Európa formálásában betöltött történelmi szerepe ellenére azonban sok ilyen intézmény, agytröszt és civil hálózat szembesül egyre növekvő adminisztratív zaklatással, a források megvonására irányuló követelésekkel és a független közbeszéd korlátozására tervezett, a külföldi finanszírozást szigorító jogszabályokkal.
A vészjelző fények vörösen villognak az EU-27 tagállamaiban. Magyarország Szuverenitásvédelmi Hivatala agresszív fellépésétől és Szlovákia azon törvényalkotási törekvéseitől kezdve, amelyek a civil szervezeteket „külföldről támogatott szervezetként” bélyegeznék meg, egészen az Európai Parlament vitatott „Ellenőrző Munkacsoportjának” (Scrutiny Working Group) elindításáig – amelyet kifejezetten a harmadik szektorbeli finanszírozás célba vételére és delegitimizálására hoztak létre a lobbiellenes intézkedések álcája alatt –, rohamosan terjed a civil terek korlátozásának mintázata.
Ezekre a fejleményekre nem szabad elszigetelt vagy tisztán bürokratikus trendekként tekinteni. A civil társadalom, a kultúra és a független média elleni támadások egyre inkább stratégiai jellegűek: céljuk azoknak a tereknek az erodálása, ahol a társadalmak jelentést formálnak, bizalmat építenek és közös identitást teremtenek. Ezen infrastruktúrák gyengítése az egyik módja annak, hogy a demokratikus rendszereket belülről destabilizálják – anélkül, hogy valaha is átlépnének egy fizikai határt.
Még az olyan történelmileg stabil demokráciákban is, mint Ausztria, Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság, a független jogvédő szervezetek és kulturális terek növekvő nyomással szembesülnek, mivel a parlamenti vizsgálatokat és a „politikai semlegességi” auditokat fegyverként fordítják a működésük ellen. A cél nem csupán a hazai kritikus hangok elnémítása, hanem a közösségek elszigetelése, az integrációs programok leállítása és éppen azon népességcsoportok megosztása, amelyeket az olyan kezdeményezések, mint az Erasmus, évtizedeken át összekötöttek. Ha hagyjuk, hogy ez megtörténjen Európában, annak rendkívül súlyosak lesznek a stratégiai következményei.
A kormányok és a nemzetközi testületek saját struktúrájukból adódóan kockázatkerülők, hajlamosak a csoportgondolkodásra, és kötik őket a rövid távú választási ciklusok – ezáltal alkalmatlanok arra, hogy elszigetelten, önmagukban találjanak innovatív kiutat a többdimenziós válságokból. A független civil és kulturális ökoszisztémákra támaszkodnak, hogy alternatív megoldásokkal táplálják a közvitát, áthidalják a bizalmi szakadékokat, és bővítsék a lehetséges válaszok tárházát.
A civil társadalom kiválóan teljesít e tekintetben azáltal, hogy operatív kockázatokat vállal a bázisdemokratikus szinteken, és áthidalja a polgárok és az intézmények közötti bizalmi szakadékot. Ez olyasmi, amit a kormányok nem tudnak utánozni.
Ebben az értelemben a civil társadalom és a kulturális infrastruktúrák Európa demokratikus immunrendszereként működnek – fenntartva a rugalmas ellenállási képességet, közvetítve a különbségek között, és megerősítve a legitimitást. A független alapítványok megvédése ezért nem progresszív jótékonykodás vagy kulturális szentimentalizmus kérdése; ez geopolitikai szükségszerűség és a strukturális innováció előfeltétele.
A szisztematikus fenyegetésekkel szembesülve a szektor számos szereplője a történelmi örökség megőrzése felé fordul, hogy lehorgonyozza legitimitását. Hamarosan a nyilvánosság számára is kutathatóvá válik az Európai Unió Történeti Archívumában (HAEU), Firenzében több olyan kulcsfontosságú gyűjtemény, amely dokumentálja, hogyan építették fel a filantróp alapítványok a háború utáni Európa intellektuális szellemi hátterét. Ezek az iratok – amelyek magukban foglalják a kontinens legmeghatározóbb gondolkodóinak és érdekérvényesítő csoportjainak levelezését és ötleteléseit – többet tesznek a múltbeli eredmények puszta illusztrálásánál. Empirikus bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a civil szektor Európa alapvető kutatási és fejlesztési laboratóriumaként működik, amely addig inkubálja az ötleteket, amíg azok kellően meg nem érnek ahhoz, hogy az állam befogadja és szélesebb körben alkalmazza őket.
Ez a történelmi tervrajz pontosan az, amit a modern uniós politikának strukturális reformok révén meg kell védenie. Ahelyett, hogy az európai értékekről szóló jól ismert közhelyeket ismételgetnék, a vezetőknek aktívan védelmezniük kell az azokat létrehozó független hálózatokat – kezdve azok pénzügyi biztonságával.
Ennek elérése érdekében szigorú finanszírozási védelmet kellene bevezetni a blokk többmilliárd eurós költségvetésében, biztosítva, hogy az olyan stratégiai pilléreket, mint az Horizon Europe tudományos kutatási alapja vagy a régóta működő Kreatív Európa kulturális program, ne lehessen ideológiai alapon kihasználni a független szereplők kirekesztésére.
Szintén prioritásnak kellene lennie a szilárd és működőképes jogi korlátok felállításának, hogy azok felügyeljék és szankcionálják azokat a tagállamokat, amelyek bürokratikus korlátozásokkal gyengítik a független alapítványokat és civil szervezeteket. A védelmi intézkedéseket azonban strukturális integrációval és formális intézményi csatornák létrehozásával is össze kell kapcsolni – mint amilyen az AgoraEU kezdeményezés –, hogy gerincét alkossák egy olyan európai közérdekű ökoszisztémának, amely képes a narratívák és a politikák formálására is, és amelyen keresztül a politikai döntéshozók szisztematikusan beépíthetik a gyakorlatban már bevált ötleteket az EU-s döntéshozatalba.
Közel negyven évvel ezelőtt egy egyedülálló állami-filantróp partnerség hívta életre az Erasmus-programot, bebizonyítva, hogy a képzelet diadalt arathat az intézményi küszöbök felett. A mai éles nemzetközi versennyel szembesülve az európai vezetőknek fel kell ismerniük, hogy nem bajnokoskodhatnak a demokrácia és az innováció mellett külföldön, ha engedik, hogy e sikerek igazi építészeit otthon elnémítsák.
A szerző az amszterdami Európai Kulturális Alapítvány (ECF) igazgatója.