Kapitalizmus vesztesei, szerveződjetek! – hallani egyre gyakrabban a rendszerkritikus baloldal térfeléről. Ugyanakkor a nemzeti köntösbe öltöztetett antikapitalizmus hangadói hajlamosak sajátos elnézéssel tekinteni a hazai autoriter kormányzásra, mert a nemzeti tőkét vég- vagy védvárnak tartják a globális tőkével szemben. De lehet összekötött lábbal táncolni?
Ha azt mondják a gyári munkásnak, hogy a német multi ellen nem tudsz mit tenni, mert túl nagy, a hazai vállalkozót meg ne bántsd, mert ő legalább magyar, akkor hogy lesz ebből mozgalom? Mire szerveződjenek és kikkel az említett vesztesek? Ha a hazai főnököt nem szabad bántani, mert ő a kisebbik rossz, a külföldit meg nem lehet elérni, a munkásnak nem marad más, mint otthon ülni a tévé előtt, és apátiába zuhanva csendben tűrni.
A tőke ágazatonként másképp viszonyul a dolgozókhoz. A taxisoknál a Főtaxi mint nemzeti cég barátibb, mint a Bolt vagy az Uber (azaz a multi). Míg a Főtaxi dolgozóinak egy része szövetkezeti tagként fix, kiszámítható tagdíjat fizet a diszpécserszolgálatért, addig az Uber vagy a Bolt platform-kapitalizmusa könyörtelen jutalékrendszerrel (gyakran a bevétel több mint negyedét elvonva) és a kockázatok teljes áthárításával havonta akár kétszer annyit is kisajtol a sofőrből ugyanezért a közvetítésért.
Ám a grafikusoknál, könyvelőknél vagy építőipari szakmunkásoknál épp fordítva van. A hazai tőkés, a magyar kkv-s vállalkozó sokszor csak 4 órára jelenti be a nála valójában 9 órát dolgozó embert, a fizetés egy részét közvetlenül zsebbe adja, és ha beteg lesz a munkavállaló, az az ő baja. Viszont a multi a szigorú belső szabályok, no meg a lebukás veszélye miatt az ilyen övön aluli megoldásokat nem meri magának megengedni. Nála van rendes bejelentés, fizetett szabadság, még ha a gépezet lélektelenebb is.
Nézzük meg a kiskereskedelmet: a magyar tulajdonú sarki kisboltban vagy a vidéki láncnál a dolgozó sokszor fűtetlen raktárban pakol minimálbérért, kiszolgáltatva a tulajdonos kénye-kedvének. Ezzel szemben a német diszkontláncok (Lidl, Aldi), bár futószalagon és könyörtelen tempóban dolgoztatnak, transzparens bértáblát és cafeteria-rendszert biztosítanak, amellyel a hazai tőke nem tud vagy nem akar versenyezni.
Arról már ne is beszéljünk, hogy a közéletben vagy együtt szidják a migránsokat a jobboldallal, vagy sunnyogva hallgatnak róluk. Ahelyett, hogy javasolnák például a skandináv szakszervezetek módszerét. Svédországban ugyanis a szakszervezet elérte, hogy a vietnámi vagy ukrán vendégmunkásnak ugyanannyi bért kell fizetni, mint a tősgyökeres svédnek. Ha pedig a főnök nem tudja olcsóbban alkalmazni a külföldit, akkor elvész a legfőbb motivációja, hogy tömegesen hozza be őket a hazai dolgozók kárára.
Nálunk viszont a nemzeti baloldal inkább beáll a gyűlölködők sorába, ahelyett, hogy a közös és egyenlő bérekért harcolna. Amíg a magyar melós és a vendégmunkás egymásra mutogat a gyárkapuban, a tőkés hátul a kasszánál elégedetten számolja a profitját.
A forradalom potenciális alanyai – a hagyományos gyári munkások (proletárok), a tulajdonnal nem rendelkező értelmiségiek és a bizonytalan megélhetésű, katás dolgozók (prekárok) – sem szolidárisak egymással. A gyári munkásnak kisebbrendűségi komplexusa van a diplomás, választékosabban beszélő szabadúszóval szemben. Az utóbbi viszont – mivel a bizonytalanság miatt nagy átlagban kevesebbet keres – lenézéssel kompenzálja anyagi hátrányát. A futár és az esztergályos egymást utálja, ahelyett, hogy észrevennék: mindketten ugyanabban a gödörben csücsülnek.
Ugyanez látszik a mindennapokban: a gyári melós dühös az önfoglalkoztató ételfutárra, amiért az rugalmas munkaidőben dolgozik, és szerinte sokat keres, a futár pedig lenézi a gyári munkást, amiért az műszakváltásban dolgozik, és így nem ura az életének. Nem veszik észre, hogy ha a futárt elüti egy autó, vagy ha a gyári munkást leépítik a robotok üzembe helyezésével egy időben, akkor mindketten valós védőháló nélkül hullanak ki a rendszerből.
Hogy lesz ebből mozgalom? A potenciális főszereplők sandán néznek egymásra, vezetőik pedig különbséget tesznek a tőkecsoportok között. Így nem megújítják a marxizmust, hanem visszacsúsznak a Marx előtti baloldal zavaros gondolataihoz, a bűnbakképzéshez, valamint a Kommunista Kiáltvány 3. részében emlegetett kispolgári és feudális szocializmushoz. Ahhoz a reakciós romantikához, amely a modern kapitalizmus kihívásaira nem a jövő, hanem egy idealizált, patriarchális múlt felé fordulna, azt hazudva, hogy a hazai úr oltalma megment a globális piactól.
Ez a fajta romantikus és hamis baloldaliság olyan, mintha a jobbágy a XIX. században nem a földesúri rendszer eltörléséért harcolt volna, hanem csak a rideg, osztrák adószedőt tartotta volna ellenségnek – elvégre ha a hazai úr bikacsöke ropog a hátán, az mégiscsak nemzeti.
A szerző nyugdíjas szerkesztő, szociológus.