Lannert Judit új oktatási miniszter nemrég adott hosszabb interjút két fiatalnak: egy végzős gimnazistának és egy egyetem előtt álló diáknak. Már önmagában ez is jelzésértékű. Az elmúlt években ritkán fordult elő, hogy a döntéshozók ne csupán a fiatalokról beszéljenek, hanem velük is.
Az interjúból az derült ki, hogy az oktatási kormányzat több régi problémát is felismer. Szó esett az óraszámok csökkentéséről, a túlterhelésről, a magolás visszaszorításáról és arról is, hogy az iskola feladata nem pusztán a tudás átadása, hanem az önálló gondolkodás, az együttműködés és a kommunikáció fejlesztése. Ezek fontos és régóta esedékes felismerések.
Mindez azonban felvet egy nehezebb kérdést: mi történik az iskolában akkor, ha valóban sikerül csökkenteni a terheket? Milyen intézmény lesz az iskola, ha nem a tananyag ledarálása áll a középpontban?
Az oktatási viták Magyarországon gyakran megrekednek annál, hogy mennyi legyen a tananyag, hány óra legyen egy héten, vagy melyik tantárgyból kellene többet vagy kevesebbet tanítani. Ezek fontos kérdések, de önmagukban nem elegendőek. Az igazi kérdés az, hogy milyen embereket szeretnénk nevelni.
Ha valóban önálló, kezdeményező, felelősséget vállalni képes fiatalokat szeretnénk, akkor ennek az iskolák mindennapi működésében is meg kell jelennie. Az önállóságot nem lehet előadásokban megtanítani. A felelősséget nem lehet dolgozatokkal számon kérni. A demokratikus viselkedést sem lehet tankönyvből elsajátítani.
Ezeket csak gyakorolni lehet.
Itt érkezünk el az iskolai önkormányzatok kérdéséhez. Magyarországon léteznek diákönkormányzatok, de sok helyen inkább formális intézmények. Gyakran kevés valódi jogosítványuk van, és a diákok hamar megtanulják, hogy a fontos döntések máshol születnek. Így nehéz megtapasztalni, mit jelent közös ügyekről vitatkozni, érvelni, kompromisszumot kötni vagy felelősséget vállalni.
Pedig az önkormányzatiság nem elsősorban jogszabályok kérdése. Nem arról van szó, hogy a minisztérium újabb és újabb jogokat adományoz a diákoknak. Sokkal inkább arról, hogy a felnőttek hajlandóak-e elengedni bizonyos döntéseket. Képesek-e partnerként tekinteni a tanulókra.
Mert hiába változik meg a tanterv, hiába lesz kevesebb a tananyag, ha közben megmarad az a szemlélet, amely szerint a gyerek elsősorban passzív befogadó, akit meg kell tölteni tudással. Ha a tanár szerepe kizárólag az átadás, a diáké pedig kizárólag a befogadás marad, akkor a legjobb reformok is csak korlátozott eredményt hozhatnak.
Az oktatás megújításához nemcsak új szabályokra van szükség, hanem új kapcsolatokra is. Olyan iskolákra, ahol a tanulók nem pusztán végrehajtói, hanem alakítói is a közösség életének. Ahol megtanulják, hogy a szabadság együtt jár a felelősséggel, a véleménynyilvánítás pedig a másik meghallgatásának kötelezettségével.
Lannert Judit nyilatkozatai alapján úgy tűnik, hogy az oktatásirányításban valóban új szelek fújnak. Ez önmagában biztató. De a valódi változás nem ott kezdődik, amikor csökkentjük az óraszámokat vagy átírjuk a tanterveket. Hanem ott, amikor az iskola mindennapi életében helyet kap a bizalom, az önállóság és a közös döntéshozatal.
A kérdés most már nem az, hogy kevesebbet kell-e magolni. Hanem az, hogy merünk-e olyan iskolákat építeni, amelyekben a diákok nemcsak tanulnak a demokráciáról, hanem nap mint nap gyakorolják is azt.
A szerző oktatási szakértő.
