Magyar Péter kormányának oktatási minisztere, Lannert Judit nincs könnyű helyzetben. Felvetette, hogy szakmai diskurzust kellene indítani arról, nem lenne-e jó jogszabályokkal korlátozni a nyolc- és hatosztályos középiskolák működését. Fő szabályként a demokratikus kormányok szokták támogatni a variabilitás minden elemét az oktatási rendszerben, és a diktatúrák szokták ellenezni azt. Számos elkötelezett iskolareformer, innovatív pedagógus mélyen elkötelezett a saját hatosztályos, nyolcosztályos középiskolája mellett, és súlyos korlátozásnak érezné, ha – néhány éves türelmi idővel akár – megszűnne ezek rendszere.
Ráadásul az egész magyar középosztály – liberálisok és baloldaliak éppúgy, mint a konzervatívok – személyes döntéseket hoztak arról, hogy első gyereküket nem íratják be az általános iskola ötödik vagy hetedik osztályába, hanem keresnek nekik egy nyolcosztályos vagy hatosztályos gimnáziumot, és ennek relatív sikere alapján a következő gyerekkel is így akarnak majd tenni. Nincs egyetlen társadalmi csoport sem, amely örömmel venne, személyes érdekeivel egyezőnek tekintene egy ilyen – a hat-nyolcosztályos iskolafenntartást korlátozó - lépést.
Amikor mégis a hat-nyolcosztályos iskolák megszüntetése mellett érvelek, fel szeretném hozni a „nemesi adózás” példáját. Ismeretes, hogy a magyar nemesség sok évszázados privilégiuma volt az adómentesség, ami egyaránt előnyös volt azoknak, akik árutermelő birtokosként és azoknak, akik hivatalnoki munkával tettek szert jövedelemre. Mégis, 1825 és 1848 között a nemesek által választott országgyűlésben lassan előretört a nemesi adózást magában foglaló közteherviselés gondolata, és végül többségbe kerültek azok, akik ezt akarták. Nyilvánvalóan azért, mert világossá vált, hogy Magyarország enélkül nem felelhet meg az európai jogrendnek, és az is, hogy a nemesek adói nélkül mindazok az infrastrukturális fejlesztések, melyek többek között a birtokok jövedelmezőségének növeléséhez szükségesek, lehetetlenek lennének.
Nagyjából hasonló belátásra lenne szükség mindazok részéről, akiket sértene a nyolc- és hatosztályos középiskolatípus beszüntetése. A XIX.-XX. századi oktatásügyi kutatások Európában mindenütt azt figyelték meg, hogy minél több iskolai év abszolválása után válnak szét a gyerekek különböző iskolákba és iskolatípusokba, annál kisebb lesz az összefüggés a család társadalmi pozíciója és a gyerekek iskolai életútja között.
Az újkorban a történelmileg kialakult iskolatípusok és az őket preferálók ragaszkodtak ahhoz, hogy oktató-nevelő hatásuk az egész tizenéves korra kiterjedjen. Közben azonban a társadalmi gazdasági szükségletek hatására az egész népességre nézve olyan iskoláztatás alakult ki Európában mindenütt, amely a tizenéves kor közepéig iskolában tartotta a gyerekeket. Ez vezetett oda, hogy volt néhány olyan iskolai év, amelyben párhuzamos iskolázási utak alakultak ki.
Ennek a konkrét magyar iskolatörténeti eredménye az lett, hogy előbb fokozatosan szinte teljes körűvé vált, hogy négynél több osztályt végezzenek a legszegényebb gyerekek is, majd 1928 és 1940 között létrejött a nyolcosztályos elemi iskola. Közben azonban változatlanul fennállt a középiskolák rendszere, melyek negyedik elemi után vettek fel válogatott tanulókat, sőt az 1870-es évektől óriásira nőtt az ugyancsak negyediket végzett tanulókat rekrutáló polgári iskolák rendszere is.
Kornis Gyula, a Klebelsberg Kunó vezette 1920-as évekbeli kultuszminisztérium államtitkára elvileg is megfogalmazta, hogy a három párhuzamos út az értelmiség és a vagyonos osztályok; a kispolgárság-gazdag parasztság; illetve az alsóbb néposztályok gyermekei számára biztosít tanulási lehetőséget. A kultúrpolitika a három rendszer párhuzamos fejlesztésével mindenkit több iskolai tudáshoz juttatott, de akadályozta a társadalmi csoportok összekeveredését.
Ez a cél elfogadhatatlan volt nem csupán a baloldalnak, hanem az 1945 utáni évek meghatározó politikai erejének, a kisgazdáknak is. Az ideiglenes kormány már 1945-ben rendelettel módosította az iskolaszerkezetet szabályozó összes XIX. és XX. századi magyar törvényt, megteremtve a nyolcosztályos általános iskolát, ami a polgári iskolák teljes „megsemmisülését” jelentette, a középiskolák diáknépességének pedig több mint a felét elvette. Az 5-8-ik általános iskolai osztály amalgamizálta az elemi iskolák 5-8 osztályának, a polgári iskolák 1-4 osztályának és a középiskolák 1-4 osztályának diáknépességét.
A következő évek politikai döntései – még jóval a kommunista hatalomátvétel előtt, nemzeti parasztpárti és független kisgazda irányítású minisztériumok rendeletalkotó munkája eredményeképpen – kiiktatták azokat az eszközöket, amelyekkel az egykori gimnáziumok meg akarták őrizni azt a lehetőségüket, hogy az első osztályukba, tehát a 9. évfolyamra csak olyan diákokat vegyenek fel, akiket maguknak válogattak.
Az egységes alapiskolázásban Magyarország messze előreszaladt az európai trendekhez képest. De a 80-as években, amikor a tagozatokkal felpuhított 8+-os iskolaszerkezet Magyarországon mégis stabilan állt, Európa nagy részén és a USA-ban nagyjából egységesen igaz volt, hogy „alsó középfokra”, azaz az 5-8. évfolyamra ugyanabba az iskolába járnak a különböző társadalmi csoportok gyerekei.
Az iskolaszerkezet magyarországi felbomlasztása, mely az 1989. őszi miniszteri engedélyekkel kezdődött, majd a hat- és nyolcosztályos középiskolák tömeges létrejöttével, az 1993-as oktatási törvénnyel folytatódott, egyértelműen szembement az európai folyamatokkal. Ugyanakkor már a legelső nyolcosztályos, hatosztályos iskolák lehetőséget kínáltak arra, hogy középosztály gyerekei az alsóbb társadalmi csoportok gyerekeivel való keveredés nyűgétől szabadon iskoláztassanak. Ez könnyebbé tette a pedagógiai munkát és a diákéletet is ezekben az iskolákban. Ezek a sikerek visszavonhatatlanná tették a folyamatot.
Az általános iskolákban maradó gyerekek esélyei – szükségképpen - egyre rosszabbá váltak, hiszen egyre kevesebb olyan osztálytársuk lett, akiknek a szülei iskolázottak voltak. Amikor pedig elvégezték a nyolcadik osztályt, egyre kisebb volt a relatív esélyük a gimnáziumban való továbbtanulásra.
A nyolcadik évfolyam utáni „iskolaválasztás” a további iskolázási esélyeket is determinálta. A mind a mai napig legrészletesebb felvétel (Csákó Mihály 61 ezer diákon végzett 1998-as kutatása) konkrétan azt igazolta, hogy a szakközépiskolák legsikeresebb egyötödéből kisebb a felsőoktatásba kerülés valószínűsége, mint a gimnáziumok legsikertelenebb egyötödéből - és az összes többi szociológiai kutatás, valamint az államigazgatási statisztika hasonló adatokat tükröz azóta is.
A magyar társadalom teljes szétszakadásának megakadályozása nem várható a pedagógus szakmai közvéleménytől (hiszen abban a jobb iskolák tanárai a hangadók), sem a szülői csoportoktól (akik saját gyerekük privilegizált iskolai útját védik.)
Sajnálatos módon – ennek minden kockázatával - felvilágosult abszolutista döntésre van szükség, melynek előnyeit, az egységesebb társadalom kisebb feszültségét és a gazdasági növekedést csak közvetve fogják a politizáló osztályok érezni. De gyermekeik éppoly bizonyossággal érezni fogják, ahogyan az adómentességüket feladó nemesség gyermekei is.
A szerző egyetemi tanár.