1978-ban Heindl Péter végzős volt a pécsi Leőwey Klára gimnáziumban, s egyik tanára, Jutka néni, arra kérte az osztály diákjait, írják le, szerintük mi lesz velük tíz év múlva. Péter azt írta: partizán lesz.
A prognózis bejött. És nemcsak tíz, hanem 30-40 évvel később se hagyta abba partizánharcát. Igaz, nem egy távoli ország elnyomottjaiért harcolt, mint gondolta 1978-ban.
Heindl Péter balos nevelést kapott MSZMP-hez nem kötődő, három gyermeket nevelő, építészmérnök szüleitől. Érettségi után a jogra ment, de nem a jog érdekelte, hanem a társadalom működése, s mivel akkor Pécsen még nem oktattak szociológiát és politológiát, ez a szak látszott megfelelőnek. A jog nem kötötte le igazán, a közgazdasági szakkollégium annál inkább, ahol először hallott a társadalmi és gazdasági reformok szükségességéről. Ott találkozott Mellár Tamással is (aki később, az első Orbán-kormány idején a KSH vezette, aztán a Fidesz ellen fordult, és független ellenzéki képviselő lett a parlamentben). Mellár kezdő egyetemi oktatóként, a szocialista rendszerrel vitázva azt mondta növendékeinek: addig nincs értelmes gazdaság, amíg nincs tulajdonosi érdekeltség, ez alapfeltétel, ahogy a fociban a labda az alapfeltétel, amíg a labda kocka alakú, addig nincs foci.
Heindl Péter az egyetem után vállalati jogászként kapott állást Pesten egy nagykercégnél, majd Pécsen a környezetvédelmi felügyelőségen. Azt látta, hogy minden fontos ügyben a pártbizottságon döntenek, s a jogászok dolga annyi, hogy megteremtsék annak jogi keretét.
Már egyetemistaként megismerkedett ellenzékiekkel, eljárt a Dialógus Békemozgalom összejöveteleire, ahol a nagyhatalmak atomfegyvereinek kölcsönös leszereléséről vitáztak, legálisnak minősülő, ötpéldányos újságot írt arról, hogy milyen társadalmi változásokat lát indokoltnak, de az illegális Beszélőt is terjesztette. Sejtette, hogy megfigyelhetik, de nem aggódott, s ha valamelyik társa túlzott energiát fektetett a konspirációba, mosolygott, tudta, hogy ha le akarják őket buktatni, meg is teszik.
1988-ra végképp elege lett a vállalati jogászkodásból. Tanítani akart. Derdák Tibor – akit a Dialógusból ismert – egy új szemléletű általános iskolában tanított a dél-baranyai Magyarmecskén. Derdák hívta őt, és Heindl igent mondott. A mecskei intézmény pedagógusainak célja az volt, hogy a gyerekek ne azért járjanak iskolába, mert kötelező, hanem mert élvezik az órákat. A Balatoni Tamásné vezette iskola tananyagába bevették, hogy a gyerekeik ősei miképp boldogultak, így megismerték a paraszti munkákat, és – mivel a diákok többsége cigány volt –, azt is, miképp kell teknőt vájni. A fiatalok ormánsági dalokat tanultak, az orosz helyett meg franciát.
Heindl csodálta Derdák eredeti megközelítéseit, pedagógusi képességeit, lelkesedését, eltökéltségét, s a két kolléga között mély barátság szövődött. Mindketten beléptek az SZDSZ-be, Heindl a Fideszbe is, s a két párt színeiben képviselőjelöltek lettek az 1990-es választáson. Derdák be is jutott a parlamentbe, Heindlt – a siklósi, echte kisgazda kerületben alig párszáz szavazattal – legyőzte Nagy Ferenc József, a kisgazdák pártelnöke, aki aztán földművelési miniszter lett az Antall-kormányban. Később Heindlnek döntenie kellett, melyik pártban marad, s ő az SZDSZ-t választotta.
Jogerősen is elítélték az Orbán-kormány plakátjait átfestő Heindl Pétert, de azt ígéri, nem fogja abbahagyniA Fideszben már akkor se volt pártdemokrácia – mondta mindent elsöprő, hadaró stílusával, amikor pártválasztásának miértjéről kérdezem. – Lehetett nekünk vidéken bármilyen jó ötletünk, senkit se érdekelt, az történt, amit Pesten elhatároztak. Ezt a demokrácia-hiányt később minden párt magáévá tette, csak úgy lehet szavazni a parlamentben, ahogy azt a vezetés parancsba adta, nincs lelkiismereti szavazás, ha mégis, akkor pénzbüntetés jár érte, és egyik párt viheti ki a belső vitáit az emberek elé. Így viszont nem ismerjük meg egy párt igazi gondolkodását, nincs arca a politikusoknak. Számomra ez elfogadhatatlan, és teljesen normális, ami pár hete történt, hogy kiszivárgott, ki lesz a Tisza egyik minisztere, aztán a kritikák hatására a miniszterelnök visszavonta a jelölést, mert belátta, hogy az rossz döntés lett volna.
Heindl és Derdák évekig együtt küzdött, ott voltak az első magyarországi roma középiskola, a Pécsi Gandhi Gimnázium, majd a hátrányos helyzetű gyerekek tehetség-gondozásával foglalkozó mánfai Collegium Martineum elindításánál. A két barát viszonya egy idő után megromlott, külön utakra mentek, de Heindl ma is őszinte tisztelettel beszél Derdák életművéről.
Heindl Péternek az ezredforduló óta főképp két civil szervezet ad munkát: az egyikben jogi segítséget nyújt szorult helyzetben lévő baranyai embereknek, munkahelyet szerez nekik, elkíséri őket a hivatalokba, ahol ők alacsony szinten tudják képviselni az érdekeiket. A másik szervezetnek tanodája van a csakis romák lakta Gilvánfán, s ott a helybéli fiatalok felzárkóztató tanításával foglalkozik. Ennek a tanodának köszönhetően Gilvánfán immár szinte mindenki elvégzi a nyolc osztály, sőt, a többség a középiskolát is, és 2-3 évente az egyetemre is bejut egy-egy falubeli roma tizenéves. (Amúgy ennél a tanodánál dolgozott Kőszegi Krisztián is, aki a parlament első roma származású alelnöke.)
Heindl Péter pedagógusi munkájáról és érdekérvényesítési tevékenységéről mindenki elismerően beszél. Remekül érvel, és nincs számára reménytelen ügy, állítják ismerősei, s ha néha sikertelen, akkor se az, hisz az általa támogatott emberek mindig azt érzik: gondjukkal nem maradnak egyedül.
„Az állami kampányplakát választási csalás!" - Újra munkában az Orbán-kormány plakátjait átfestő Heindl PéterMég se erről híresült el, hanem Paprikajancsi rajzairól, majd a Fidesz-kormány plakátjainak “kijavításáról”. Emlékezetes, hogy a fideszes többségű Országgyűlés 2010 júniusában elfogadta a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát (NENYI), s abban az Orbán-kormány forradalomként, a boldogság alappilléreként értelmezte hatalomra jutását. A parlament kötelezővé tette a nyilatkozat jól látható kifüggesztését az államigazgatási szervek épületeiben. Az ellenzék szerint ez a lépés sértette a közigazgatási szervek függetlenségét. Így látta ezt az akkor már egyik párthoz sem kötődő, de liberális nézeteit megőrző Heindl Péter is, ezért a pécsi adóirodában járva Paprikajancsit skiccelt az ott lógó NENYI-re, az ironikus akcióról készült fotókat pedig a Facebookon megosztotta.
2015-től a Fidesz hazug üzenetű, gyűlöletkeltő plakátjai ellen indított harcot a pécsi jogász.
Első alkalommal az a migráns-ellenes hirdetmény háborította fel, amin ez állt: “Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” Azt írta rá, hogy: “a Te munkádra is szükség van, hogy Orbán Viktor mind az öt gyereke a saját lábára álljon”. A plakát-korrigálás a 2022–es s főleg a 2026-os választás kampányában vált számára napi küldetéssé. Alapvetően azért írta át a plakátokat, mert véleménye szerint, amikor a kormány a Fidesz mellett plakátolt, akkor azzal megsértette a választási törvényt, hisz utóbbi kimondja: a kormány nem avatkozhat bele a pártok harcába, ha megteszi, akkor a kormánypártok jogtalan előnyhöz jutnak. Emiatt bejelentéssel és panasszal fordult a választási bizottságokhoz, a nyomozóhatóságokhoz és a bíróságokhoz, ám e grémiumok nem gátolták meg a kormány hazug és jogtalan plakátolását. Ezért maga vette kezébe a dolgot, és korrigálta a kormány utcai hirdetményeit.
Egy pécsi férfi egyedül harcol az Orbán-kormány hazug plakátjai ellen, az ellenzék nem siet segíteni nekiHa átfestett egyet, nem menekült a rendőrök elől, sőt, volt, hogy feljelentette magát, ezzel is azt üzente: ő áll a jog talaján, nem a kormány és a vele szemben intézkedő egyenruhások.
Utóbbiak kényszeredetten cselekedtek, s szinte kivétel nélkül szimpatizáltak vele. Volt, hogy nyíltan be is vallották neki, kezet fogtak vele, pedig ez tilos, a kihallgatás után meg autóval hazavitték, noha ezt se szabadott volna. Mivel a rendőrök parancsot kaptak, hogy konstruáljanak valamilyen vádemelési javaslatot, sóhajtozva-káromkodva megtették. A Kúrián a Btk. sajátos értelmezésével azt ötlötték ki, hogy falfirkálás bűncselekményével kell meggyanúsítani őt (és a hasonló engedetleneket). A bíróságok kétszer jogerősen el is ítélték, de a legenyhébb büntetést, megrovást róttak ki rá, és soha nem követeltek tőle perköltséget vagy kártérítést.
Heindlnek alkalmanként két-három barátja segített, tőlük mindig azt kérte, hogy a plakátok átírásában közvetlenül ne vegyenek részt, inkább fogják a létrát, adogassák a kellékeket, és fotózzák az akciót, majd osszák meg a neten, így ellenük nem indulhat eljárás. A rendőrök valóban nem léptek fel a segítők ellen. Heindl mindig hangsúlyozta, hogy nem fél a hatalom retorzióitól, s ha pénzbüntetést rónak ki rá, leüli. Sejtette, hogy nem merik rács mögé küldeni, mert az folyamatosan néplázító témát adna a semleges médiának. Mindamellett tartva attól, hogy mégis kirónak rá súlyos pénzbüntetést, minden vagyonát feleségére és két lányára íratta (például plakátjavításhoz “bevetett” autóját egyik lányára testálta, noha neki nincs is jogosítványa). Misszióját a család támogatta, de a vagyonátruházás azért megnyugtatta őket.
Már csak azért is, mert hatalom bosszúszomját megtapasztalta Heindl környezete. Azt a civil szervezet, aminél a pécsi jogász szolgált, figyelmeztették, hogy nem jutnak majd állami támogatáshoz, ha továbbra is alkalmazzák őt. Ezért Heindl felmondott, de azért továbbra is végezte a munkáját, immár ingyen.
Ez év januárjától egyébként többektől anyagi támogatást kapott a plakát-korrigáláshoz, így már nem kézzel festette a módosító szövegeket, hanem géppel sokszorosította azokat. A legjelentősebb havi apanázst Mellár Tamás adta – személyes országgyűlési keretéből –, az általa utalt pénz teljesen fedezte a költségeit.
Heindl Péter megélhetését az elmúlt években főleg kántori állása biztosította. A félig német gyökerű Heindlnek nincsenek zsidó felmenői, másfél évtizeddel ezelőtt mégis felvette ezt a hitet. Gyerekkora óta képtelen volt feldolgozni a holokauszt emlékét, később lelkileg fojtogatta, ha a napi életben és a közbeszédben antiszemita nézetekkel, kiszólásokkal találkozott. Nem értette, Hitler után mi táplálja még az antiszemitákat. Eljárt olyan konferenciákra – Berlinbe, Washingtonba, Jeruzsálembe –, ahol ennek a magyarázatát keresték. Magyarmecskei roma diákjainak interaktív programot szervezett: az volt a feladat, hogy a gyerekek kutassák fel, mi történt a falu zsidó mártírjaival. Tanítványait magába szippantotta a kutatás, olyannyira, hogy ha valami rosszat tettek az iskolában, a tanárok azzal fenyegették meg őket, hogy “még egy ilyen” és nem mehetnek el a foglalkozásra. Ez mindig hatott.
Heindl Péter zsidóvá válásában a szolidaritás volt meghatározó. Egy sokat szenvedett közösség kevés megmaradt tagját akarta erősíteni. Eljárt hozzájuk a pécsi zsinagógába, közéjük akart tartozni. Ateista nevelést kapott, szerette az ateizmus logikáját, ettől még isten belefért a világképébe.
Ő talán csak egy feltételezés – mondta erről –, ő az abszolút jó, beszélhetek vele, imádkozhatok hozzá, tanácsot, segítséget kérhetek tőle, ha megteszem, úgy, érzem, segít.
A pécsi zsinagógában előbb előimádkozó lett, majd, hogy nem volt saját kántora a hitközségnek, kitanulta ezt a mesterséget, s kántorként kezdett szolgálni. Ingyen. A többi kántor szólt neki, legyen ebből elég, még majd ők is csinálhatják ugyanannyiért. Azóta felveszi a bérét.
A közéletben jártas pécsiek erről nem igen tudnak, abban viszont biztosak, hogy Heindl Péter kitartó plakátfestése is hozzájárult az áprilisban startolt rendszerváltáshoz. Heindl nem titkolja, hogy örült a Tisza győzelmének, ám ha a mostani kormány megismétli elődje hibáit, ő újra akcióba lép. Pártkeretek között már nem akar tevékenykedni. Azt sajnálja, hogy nincs Magyarországon egy vonzó liberális párt, úgy véli, mindig a liberális gondolkodók vitték előbbre a világot. A jövőjét úgy képzeli, hogy ezután is igyekszik tenni valamit a romákért és azokért, akik megszenvedik kisebbségi sorsukat.
Lesz munkája.
