Cannes, így szeretünk

Cristian Mungiu esetében nem először fordul ez elő, hogy bejön a megérzésünk.  Visszaemlékezve a 2007-es Cannes-i fesztiválra, amikor 4 hónap, 3 hét, 2 nap című remekművét a mustra elején vetítették és akkoriban a sorbaállások alatt a következő csaknem két hétben arról ment a diskurzus: látott-e valaki jobbat az akkor még ismeretlen román direktor versenyművén kívül? Azok számára pedig egyre idegesítőbb volt a nem válasz, akik az elején kihagyták, csak úgy lezserségből. Azóta tudjuk, mi az a román új hullám, és igaz, hogy azóta jöttek fiatalabbak, akik sokkal inkább zsánerben gondolkodnak, de Mungiu marad az, aki, sőt.

A Fjorddal nem akar igazodni semmilyen trendhez, csakis a saját öntörvényűségéhez. Korábban megírtuk a kritikánkban mi mindenről szól a film a vallástól, a tolerancián keresztül, a migráció és a nacionalizmus érzékeny témáin túl a humanizmusról, és még a szerelemről is. Mungiu mindent érvet és álláspontot felvesz, de mégis állást foglal a műve, ahogy fogalmazott lapunknak egy villámkérdés során, neki nem csak a kérdések felvetése a célja, hanem hogy befolyásolja is a néző gondolkodását. Ez a feladata. Summa summarum, kevés az olyan rendező, mint Cristian Mungiu. Nemcsak, hogy belépett azon kevesek klubjába, aki kettő Arany Pálmát nyert, hanem ezeket az elismeréseket. ha úgy tetszik, „csont nélkül” vitte. Hovatovább,

Nem úgy, mint mondjuk tavaly, amikor Dzsafar Panahi aranyozódott be a Csak egy baleset című alkotásával és az Érzelmi érték csak Gran Prix-t kapott. De ha már itt tartunk, utóbbi főszereplője, a norvég szupersztár Renate Reinsve Mungiu filmjének is az egyik húzóneve, így ha nagyon humoros akarok lenni, akkor azt mondom: mostanában ő kell kegy komoly elismeréshez a világ legfontosabb mozgóképes versenyén. Amúgy – bár szeriőz lap vagyunk – annyit azért megemlítek, hogy „a kis semmi”, amit estélyiként viselt Reinsve (triviálisan a kevesebb több jeligével) külön ovációt ért el a zárógála közönségénél.

Az idei Grand Prix-t (magyar, a zsűri nagydíja) az emigrációba vonult orosz direktor, mindig is rendszerkritikus Andrej Zvjagincev kapta, aki, ahogy már hírül adtuk, Minotaur című versenyművében az orosz NER-t mutatta be és az anyanyelvén elmondott köszönőbeszédét Vlagyimir Putyinnak irányozta. - Van még valaki, akit ma személyesen szeretnék megszólítani, a saját nevemben. Ő nem VPN-en keresztül nézi élőben ezt az ünnepséget, de biztos vagyok benne, hogy éppen ebben a pillanatban más – sokkal fontosabb – döntéseket kell meghoznia. Nem is az interneten keresztül hallgatja ezt a hozzá intézett nyilatkozatomat, de tudom, hogy vannak körülötte emberek, a kísérete, akik továbbítják neki ezeket a szavakat. És íme ezek a szavak: „A frontvonal mindkét oldalán milliók csak egy dologról álmodnak: hogy véget érjenek a mészárlások. Az egyetlen személy, aki véget vethet ennek a vérengzésnek, az Orosz Föderáció elnöke. Vessen véget ennek a vérengzésnek; az egész világ erre vár " – húzta alá Zvjagincev, amit a gála közönsége vastapssal jutalmazott.

A gála legbizarrabb pillanata az volt, amikor a legjobb rendező díját hirdette ki a Park Chan-Wook vezette zsűri, amikor azt egyszerre három alkotónak kellett átvennie. Egyrészt Paweł Pawlikowski, a Szülőföldért, amely a Halál Velencében szerzője, Thomas Mann (szerepében Hanns Zischler) életének kései szakaszát mutatja be egy németországi utazáson keresztül, másrészt Javier Calvo és Javier Ambrossi rendezőpáros a La Bola Negra című filmért, mely egy melegdráma a fasiszta Spanyolország korszakából. A köszönőbeszédet utóbbiak kezdték, akik nagyon meg voltak hatódva és megköszönték mesterük, Pedró Almodovárnak is a díjat – aki szintán versenyben volt, de nem kapott semmit. A színpadon addig a helyét kínosan kereső Pawlikowski következett, akinek a beszéde alatt a díjat felvető Xavier Dolannal röhögcséltek. A lengyel direktor így azzal kezdete, hogy ilyen silányul megrendezett jelenetet még sosem látott, de azért köszöni az elismerést. Pawlikowski kiemelte a művészi szabadság fontosságát, valamint azt, hogy a történetmesélés ne legyen könnyen beskatulyázható. – Egy olyan világban élünk, ahol a politika gyorsan változik, és a filmművészetnek ezt tükröznie kell. De nem a politikusok és aktivisták által diktált feltételek szerint kell tükröznie a politikát – mondta. – Bátorság kell ahhoz, hogy ellenálljunk a diktátoroknak és a zsarnokoknak, de bátorság kell ahhoz is, hogy ellenálljunk a zajnak, az algoritmusoknak és a társas nyomásnak. Olyan világban élünk, ahol egyre több ember teljesen meg van győződve arról, hogy teljesen igaza van, és ez ijesztő. A mozi feladata, hogy ellenálljon ennek. A mozi feladata, hogy megmutassa, a dolgok nem ennyire egyértelműek. Ez az egyik oka annak, hogy megcsináltuk a filmünket – húzta alá Pawlikowski. 

Az már kifejezetten kínos volt, ahogy a zsűri leértékelte a díjakat. Virginie Efira és Tao Okamo lett a legjobb színésznő a Hamagucsi Rjuszuke Soudain című francia nyelvű filmjében nyújtott alakításáért, a legjobb színésznek járó elismerést szintén párban kapta Emmanuel Macchia és Valentin Campagneshare a Lâche-ért, a belga filmrendező Lukas Dhont filmjében játszott szerepéért. Az este első díját az argentin Federico Luis kapta a Para los contrincantes című rövidfilmjéért egy ökölvívó-tehetség álmairól. A legjobb forgatókönyvért járó elismerésben a francia Emmanuel Marre részesült a saját nagyapja hazaárulásáról szóló Notre Salut-ért. A zsűri díját Valeska Grisebach vitte el a Das Geträumte Abenteuer című filmmel, a legjobb elsőfilmes a ruandai Marie-Clémentine Dusabejambo lett a Ben’Imanával.

A fesztivál életműdíját Barbra Streisand kapta. Az Oscar-díjas amerikai énekes- és színésznő nem volt jelen személyesen a gálán – Isabelle Huppert méltatta a karrierjét – de videón bejelentkezetett, melyben elmondta, hogy siker ide, siker oda Hollywoodban nagyon nehezen engedték őt a rendezői székbe, csak azért, mert nő. Ebben a változás elindult már, de túlságosan lassú – hívta fel a figyelmet.