Legelső ülésén az új magyar kormány az aszály elleni azonnali beavatkozások pénzügyi fedezetéről és a gazdák megsegítéséről döntött. De az már most világos, hogy az elsivatagosodás megállítása, a folyamat visszafordítása hosszabb előkészítést, jelentős és tartós beavatkozást követel.
A Duna-Tisza közére évente másfél köbkilométer vizet kell évente kihelyezni azért, hogy ne legyen sivatag a Homokhátságból. Ennyi arra elég, hogy sok év alatt a talaj elveszett vizét lassan visszapótolja, és közben - értelmes mezőgazdaság mellett - a természetvédelem érdekei is érvényesüljenek.
Nemcsak öntözni fognak, hanem támogatják a vízmegtartó megoldásokat, amelyeket a területre jutó csapadék felhasználására, tározására, beszivárogtatására dolgoztak ki a vízügyi szakemberek. A helyben visszatartott csapadék mellett szóba jön az időnként előforduló árvizek, magas vizek adta lehetőségek kihasználása, a több tízezer kilométeres csatornahálózat feltöltése és a vízfolyások mentén oldaltározók építése is.
Mindez akkor lehetséges, ha a vízmegtartás sokszínű megoldásai mellett gondoskodunk a folyamatos, megbízható vízpótlásról is. A szükséges sugár másodpercenként ötven köbméter víz, ami a Homokhátság gerincén jelenik meg, minden pillanatban, tartósan, sok éven keresztül. Ennyiből jön ki a másfél köbkilométer. Összehasonlításul: a Balaton majdnem kettő köbkilométer vizet tart. A feladat ezek szerint minden évben egy Balatonnyi víz eljuttatása a Homokhátságra.
A Dunában van elérhető távolságban elegendő víz, ami a célnak megfelel. De nem mindegy, hogy egy köbméter vizet mennyiért tudunk elvinni a Hátság gerincére. Bajánál a 85 méter tengerszint feletti magasság igen nagy eltérést mutat az elérni kívánt 120-125 méteres szinthez képest. Budapest alatt a költségek a bajai 50 forint köbméterenkénti értékhez képest a Harasztinál megvalósított vízkivételig számottevően csökkennek. De sehol sem kerülhető el a szivattyúzás.
Csatornaépítésre is sort lehet keríteni: a sok éve tervezett Duna-Tisza csatorna alkalmas a gerinc elérése. A víz emelése része a feladatnak és a visszatérő költségek meghatározó eleme. Ebből a szempontból a Budapest fölötti vízkivétel sokkal előnyösebb. Ott azonban a Duna duzzasztása a város biztonságos ivóvízellátása miatt tiltott. Erre való tekintettel egy nagyon régi megoldással tehetünk szert elegendő vízre, kellő magasságban ahhoz, hogy elérjük a hátság gerincét.
A múlt század elején Vác közelében terveztek a Dunából vízkivételt, innen az ősi “malomcsatorna” megoldással, a dombok lábánál vezetve lehet a vizet az alkalmas helyre vinni. Sokáig gravitációsan, a Gödöllői dombság alatti alagútnál pedig négy métert emelve teljesül a feladat. Ez a szivattyúzás köbméterenként négy forintból megvan. A négy kilométeres alagútépítés 20-30 milliárdja így még mindig megéri.
Kérdés, hogy megengedhető-e, hogy a Natura2000-es védettségű gödöllői dombok alatt 30-40 méterrel átvezessük a vizet. Az is kérdés, hogy a természetvédelem elfogadna-e Vác alatt egy másfél méteres fenékküszöböt a Dunában, hogy kisvíznél is legyen elegendő víz a malomcsatornában. Az is lényeges, hogy a Duna nem csak a miénk, így nemzetközi egyeztetésekre, megállapodásokra van szükség az ötven köbméteres sugár tartós kivételéhez.
Most a hétvégi esők ellenéri is aszály van. Elmaradt a tavaszi zöldár. A múlt héten Vácnál másodpercenként 850 köbméter víz vonult le a Dunán, ami a Szentendrei ággal együtt, mire Bajára ért, lett vagy 1200 köbméter. Az új kormány a jelek szerint érdemben és első helyen vizsgálja az visszatérő aszály hatását. A Duna-Tisza köze vízhiánya régóta nagyon fontos és feszítő ügy. A tartós megoldás érdemi része a vízpótlás a Homokhátság gerincén, amelyről fentebb írtam.
A tizenkilencedik század nagy gazdasági eredménye volt a termőterület megduplázása, a folyamszabályozás következetes végrehajtása. A nagy, történelmi súlyú műszaki beavatkozás következménye viszont a felgyorsult folyamok medrének berágódása, a kisvízi medrek süllyedése, amiből a mellékágak kizáródása és a felszín alatti vizeink jelentős megfogyatkozása is következik.
A legújabb kori éghajlatváltozás, a felmelegedés visszatérő aszályt okoz hazánkban, és nem csak az Alföldön. A megoldás, az élhető környezet kialakítása a mi dolgunk. Most, de legkésőbb holnap.
