Az a jó a cannes-i fesztiválban, hogy karnyújtásnyira vannak a sztárok. A premierekre későn érkezők pedig kis szerencsével a legjobban járhatnak: az Un Certain Regard nyitógálájára beesve, pont az első sorban, a színpadra vezető lépcső mellett kaptam helyet. Így tanúja lehettem, ahogy estélyiben, mászásra alkalmatlan cipellőkben veszik be a meredek grádicsot – aggódtam, hogy Gillian Anderson túlélje a vetítés előtti bemutatást. Persze ott volt Thierry Frémaux igazgató, hogy baj esetén segítsen – biztos erre is kapott kiképzést Cannes ura.
A nyitómű legalább ilyen bizarr volt: A tiniszex és halál Camp Miasmában Jane Schoenbrun elsőfilmes író-rendezőtől egy afféle kikacsintós metamozi a slasher műfaj ontológiájáról. A nyitó stáblista alatt zseniálisan összefoglalja, hogyan lesz egy kultikus horrorból a sok folytatással igazi trash széria. Ezután a történet azzal kezdődik, hogy egy Sundance-győztes független rendezőzseni, Kris (Hannah Einbinder) egy stúdiónak rebootolni készül, ezért találkozik a több évtizeddel előbb készült első rész főszereplőjével, az utolsó lányt alakító Billy Prestonnal (Gillian Anderson), aki a forgatási helyszínről azóta sem tette ki a lábát. Ennek persze megvannak a meghökkentő okai és hát fogalmazzunk úgy, Kris „ott ragad”. A számos pontján provokáló „látlelet” annyira felizgatta a gála közönséget, hogy a tapsvihar szinte tombolásba torkolt.
Mindeközben a versenyben láttunk feledhető műveket, de két nagyágyú már az elején gondoskodott arról, hogy legyen miről diskurálni az ingyen kávé okozta, vetítések közötti pörgések alatt. Az egyik az iráni Asghar Farhadi (Aszhar Farhadi), aki a francia gyártású Párhuzamos történetekben mutatja be az emberi természet állatiasságát, a humanista részünket és azt, hogy egy regény hogyan tud hatni a realitásra. A sztori onnan indul, hogy Sylvie (Isabelle Huppert), a pályája csúcsán túllévő író új ötlet híján egy távcsővel megfigyeli a szemközti ház szomszédjait, akiknek továbbképzeli az életét. Kérdés, hogy melyik az erősebb: a valóság vagy a fikció? A mű érdekessége, hogy a megfigyeltek kettő szerepet játszanak: a valós személyeket, akiket kukkolnak, illetve az emberi fantáziával kiszínezett verziójukat.
A másik kiemelkedő mű a lengyel Paweł Pawlikowskié volt: a Szülőföld a Halál Velencében szerzője, Thomas Mann (Hanns Zischler) életének későbbi szakaszát mutatja . Az író világpolgár lányával, Erika Mann-nal (Sandra Hüller) az emigráció után először utazik vissza Németországba. Míg nyugaton a volt bűnösöket látják újfent pozícióban, keleten egy másik, de ugyanolyan rossz diktatúra áll velük szemben. Pawel Pawlikowski legújabb műve rideg és pragmatikus műalkotás, amelyben Thomas Mannt és a nézőket szembesíti azzal a kilátástalansággal, hogy tehetünk, mondhatunk bárit, változtatni semmin sem lehet. A direktor a sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy mennyire volt szándékolt, hogy áthallásos legyen a film, így válaszolt: „Mit gondolnak, melyik évet éljük éppen most újra? 1936-ot, 1943-at, 1949-et?” A barbarizmus elől nem lehet elmenekülni.
