Varázslatos ajándékot kaptam minap: lerajzolt óvodás unokahúgom. Nem áll tőle messze ez a tevékenység, képes úgy fél szemmel a mesét nézni, egyik kezével pedig kakaóscsiga-falatokat enni, hogy közben a másikkal folyamatosan tolja a ceruzát a rajzlapon. Kezdeti szárnypróbálgatásait is nyomon követhettem. Amikor bátyja első osztályosan fecskefarkakat, köröket, háromszögeket és félköríveket formált gondosan, ő is kért magának papírt, és nagy buzgón, apró kis nyelvét előrenyújtva igyekezett hasonlót karistolni. Aztán, amikor bátyja feljebb lépett, s már egész szavakat írt, félhangosan tagolva azokat, ő is eljátszotta, hogy értelmes mondatokat kerekít a színes ceruzával. Sajátos mesevilág rajzolódott ki eközben nemcsak papíron, hanem szavakban is.
Mintha a ceruza segítene abban, hogy előtoluljanak a napközben felhalmozott mondatok, hangosan kibukjanak óvodában szerzett sérelmek, és persze a nagybetűs ünnepek előtti vágyálmok.
Mit hozzon a Mikulás, mi kerüljön a karácsonyfa alá, s vajon a húsvéti nyuszi neki is pottyant-e tojásokat, mert az mennyire igazságtalan, hogy csak a fiúk mehetnek locsolkodni, nekik lesz tele csokoládéval, cukorkákkal, és némi zsebpénzzel a kis tarisznyájuk. Ez utóbbiban mélyen egyetértettünk, magam is méltatlankodva néztem ilyentájt két öcsémet, amint megfésülködve nekiindultak a falunak, meglocsolva előbb csak a rokonokat, aztán vérszemet kapva boldog-boldogtalant, miközben jómagam otthon mártírként tűrtem a hozzánk hasonlóképpen beözönlő előbb csak rokonokat, később ugyanúgy boldogokat és boldogtalanokat.
Az unokahúgom rajzai hónapról hónapra lettek egyre részletgazdagabbak, a lerajzolt test vagy tárgy valódi formájához hasonlatosak. Miközben két-három évvel ezelőtt, amikor huncutul hátrafésülve homlokába lógó, rakoncátlan tincseit, s azzal az utánozhatatlanul optimista tekintetével rám nézve megkérdezte, lerajzolhat-e, a papírlapon két, egymástól tisztes távolságban lévő karika nézett vissza rám. Egyik volt a fejem, a másik meg minden másom. Mostanra azonban egész formás kis alakrajzot rittyentett rólam. Ruhám földig ér, piros, mint a bazsarózsa, s királynős hullámokban omlik alá. Derekam olyan vékony, hogy azt gondolkodás nélkül elfogadnám a valóságban is. A két karomról mintha megfeledkezett volna, és lábaim sincsenek, de ha a fantáziámhoz nyúlok, látom magam előtt a topánkáimat a szoknya alá rejtve, és mivel felsőtestem szív alakú, akár azt is képzelhetem: ott vannak a karjaim is, magam előtt összekulcsolva.
Hanem a gyermeki igazlátás legfőbb bizonyítéka nem más, mint a fejem.
Ő, aki szakmányban rajzolja a hercegnőket és a királynőket, mindenkit hosszú, loknis hajjal formáz meg, velem pedig hosszan elbeszélget arról, hogy a kislányoknak mindig is hosszú hajuk van, abból levágni vétek. Engem viszont valómnak megfelelően rövid hajjal rajzolt le, ám hogy mégse rugaszkodjon el teljesen az általa tökéletesnek gondolt ideáltól, szögegyenes tincseimet göndörre tupírozta, és szívecskékkel meg csillagokkal tűzdelte tele, hogy legalább nyomokban hasonlítsak egy igazi hercegnőre.