De nem kell semmit visszaszívnia.
Elvégre az immár hatvan éves május első napján adta utolsó meghirdetett koncertjét Nagy-Britanniában a Beatles, amely a New Musical Express című brit szaklap szavazásán győztes előadók gáláján lépett fel – a többi közt – Roy Orbison, a Rolling Stones, a Spencer Davis Group és a Yardbirds társaságában.
Ha már Beatles, ha már Stones. A Gördülő Kövek 1966 májusában foglalták el a brit albumlista első helyét Aftermath című, átütő nagylemezükkel, amelyről a New Musical Express így áradozott: „Örökre a Beatlesszel egyenrangúvá tette a Stonest.” Az A oldal első számaként felhangzó Paint It Black brit és amerikai listavezetővé avanzsált, az album összes szerzeményét – a Rolling Stones történetében először – Mick Jagger és Keith Richards jegyezte.
Remekmű volt a Beach Boys Pet Sounds című albuma is. Ennek hatására jellemző, hogy napjainkig több mint 700 millió letöltést ért el a Spotifyon az immár hatvan éves nagylemez nyitó dala, a Wouldn’t It Be Nice.
Van még bőven.
George Harrison „az elejétől a végéig tökéletesnek” minősítette Ike és Tina Turner 1966 szeptemberében kiadott River Deep – Mountain High című albumát, amelynek címadó száma már 1966 májusában megjelent, majd az amerikai házaspár a Rolling Stonesszal közös britanniai turnén népszerűsítette a nagylemezt.
A Yardbirds a brit pszichedelikus zene alappillérei közé sorolt Over Under Sideways Down című dallal és albummal aratott, Eric Clapton helyén Jeff Beckkel, mivel a „lassú kezű” már Ginger Bakerrel és Jack Bruce-szal szövetkezett az ínycsiklandó Cream megalapítására.
A Troggs feldolgozta a Wild Thinget, amely eredetileg a New York-i Wild Ones dala volt. Az angol változatot, amelyet átmenetnek tekintenek a hatvanas évek derekának garázsrockja és a hetvenesek közepének punkja között, Amerikában az első, az Egyesült Királyságban a második helyen jegyezték, így a zenekar éjjel-nappal szólt a rádiókban az énekes Presley-vel, de nem Elvisszel, hanem Reggel.
Jimi Hendrix az amerikai, ám élete nagy részét Angliában töltő szerző-énekes, Tim Rose 1966 májusában kiadott Hey Joe című dalát adaptálta még ugyanabban az évben. Ha azt mondom, a Hey Joe Tim Rose-tól, mindenki néz, mint a moziban, de ha azt mondom, a Hey Joe Hendrixtől... Bocsánat, akkor is.
Percy Sledge When a Man Loves a Woman című száma és albuma az Atlanti-óceán mindkét partján uralta a slágerlistákat. Akárcsak a Mamas and Papas a – miként akkoriban írták – „felemelően melankolikus” Monday, Monday-jal.
A Small Faces kiadta első, az LP-lista tiszteletreméltó harmadik helyénél is tekintélyesebb nagylemezét, Bob Dylan pedig megjelentette a Blonde on Blonde-ot, a rockkorszak első dupla albumainak egyikét. A korongot a New Musical Express 1974-ben minden idők második, a Rolling Stone magazin 2003-ban a kilencedik legjobb albumának választotta.
Dylan leghíresebb dala, a Blowin’ in the Wind felhangzott Stevie Wonder Up-Tight című, szintén 1966 májusában megjelent nagylemezén. Ugyanabban a hónapban a legendás Los Angeles-i Whisky a Go Go nightclubban két házi zenekar muzsikált: a Doors, valamint Neil Young együttese, az akkoriban alakult Buffalo Springfield. (Áprilisban pedig a Pink Floyd lépett fel a londoni Marquee Clubban.)
S noha nem lett világcsoda, semmiképp se feledkezzünk meg arról, hogy 1966-ban jelent meg az Illés együttes első négyszámos kislemeze. A Légy jó kicsit hozzám, az Oh, mondd!, Az utcán és a Mindig veled ugyanúgy Szörényi Levente és Bródy János szerzeménye volt, mint az Aftermath egésze Jaggeré és Richardsé. Szintén a 66-os úton jött a táncdalfesztiválos, de korántsem táncdalos Még fáj minden csók, továbbá a Különös lány, az Igen, és igen, a berobbanás alapján az csak Nyári mese volt a „magyar Beatles” öt tagjától, hogy Itt állok egymagam...
Bródy 1982-ben azt írta Zoránnak: „Ne várd a májust!”
Egészen biztosan nem 1966 bizsergető tavaszára gondolt.
