Orlando már az idő tájt listavezető volt a tengerentúlon, amikor Butler kirukkolt a He Will Break Your Hearttal. A híres szerző- és házaspár, Carole King és Gerry Goffin Halfway to Paradise című dalával tinédzserként hódította meg a csúcsot, majd évtizedekkel később vidáman idézte fel: „Sosem fejeztem be a középiskolát, mert első voltam, amikor tizenhat voltam!”
A Halfway to Paradise Nagy-Britanniában is aratott: a szívroham következtében alig 42 évesen elhunyt Billy Fury mindjárt 1961-ben – rövid életének felénél – feldolgozta, és nemhogy a harmadik helyre vitte, de egyenesen a védjegyévé tette.
Orlando még nyolcvan esztendősen is turnézott, 2024-ben hagyott fel a koncertezéssel. Maratoni pályája során több mint százmillió lemeze kelt el, de ki is adott korongokat, mivel 1966 és 1970 között a Columbia Records leányvállalata, az April Blackwood Music kiadói részlegének vezetője volt (abbahagyott tanulmányok ide vagy oda).
Ezért aztán, amikor a Dawn duó felkérte őt a Candida című sláger feléneklésére, a szám csak a Dawn nevével jelent meg 1970-ben, nehogy Orlando összetűzésbe kerüljön a Columbiával. A Bell Records égisze alatt kibocsátott számot Nagy-Britanniában a 3., az Egyesült Államokban a 9. helyen jegyezték, úgyhogy a hölgykettős – Telma Hopkins és Joyce Vincent – továbbra is ragaszkodott a görög papa és Puerto Ricó-i mama gyermekeként New Yorkban született Tonyhoz, sőt 1973-tól már Tony Orlando és a Dawn néven jelentek meg számaik.
A Knock Three Times listavezető lett, mindenekelőtt azért, mert mindenki jót mulatott a refrénen, hogy „kopogj háromszor a plafonon, ha vágysz rám, és kétszer a csövön, ha nem”. A kislemezből hatmillió példány fogyott el, majd ennél is nagyobb sikert aratott a szintén 1973-ban közreadott Tie a Yellow Ribbon Round the Old Oak Tree, amely a veterán amerikai katonák himnuszává vált.
„Élőben először a dallasi Cotton Bowlban, hetvenezer ember előtt énekeltem, hogy Köss egy sárga szalagot az öreg tölgy köré” – emlékezett Orlando. – „A Vietnámból, Kambodzsából, Laoszból hazatérő hadifoglyok üdvözlésekor dalolhattam Irwin Levine és Russell Brown szerzeményét. Mivel a nótát mások írták, én csak a postás voltam, aki kézbesítette a levelet.”
Orlando azután minden évben fellépett a Missouri állambeli Bransonban, a veteránok hagyományos ünnepi rendezvényén.
Akkora sztár lett két állandó társnőjével, hogy a CBS televízióban három éven át – 1974-től 1976-ig – futott a Tony Orlando és Dawn-show. A házigazdák hírességek sorát látták vendégül, ám azt a művészt, aki a legnagyobb hatást tette rá, Orlando már nem hívhatta meg, mivel Bobby Darin még Furynál is fiatalabban, alig 37 évesen – szintén szívbajban – elhunyt. Rajongójának jó ízlése volt, mert Darinről Sammy Davis Jr. azt mondta: „Tudott rockot, soult, bluest vagy Sinatrát énekelni, tudott táncolni, mindent meg tudott csinálni.”
Orlandót több tragédia is érte, noha ő maga életben maradt. Súlyos beteg nővére húsz, míg barátja, az öngyilkos humorista (ma úgy mondanák: stand-upos) Freddie Prinze huszonkét évesen halt meg egyaránt 1977-ben. E csapások következtében Orlando idegösszeomlást kapott, majd évekig depresszióval küzdött, közben kokainfüggő lett, felhagyott az énekléssel.
Az 1980-as években visszatért, meghatározó alakja lett Las Vegas szórakoztató iparának, s noha korábban napi három doboz cigarettát szívott el, 1984-ben leszokott a dohányzásról. Öreg korában – 2020-tól – régi slágereket forgatott lemezlovasként a WABC Rádióban, és fúvós hobbizenész apukájára emlékezve alighanem azt is lejátszotta volna, hogy „az az amerikai trombitás egy jó fej, nem vitás…”
De mivel a Nádas–Szenes-kompozíciót nem ismerte, maradt a Candidánál, a sárga szalagnál vagy annál, hogy ő nem szeret téged úgy, mint én. Ezek bejöttek, merengett elégedetten, és lekopogta háromszor.
