Negyven éve történt a csernobili nukleáris katasztrófa. 1986. április 26-án repült a levegőbe az észak-ukrajnai Lenin Atomerőmű 4-es blokkjának teteje, hetekig sugárzó porral beborítva Európát és így Magyarországot is. A halálesetek számát a szakértők a néhány tucattól a közel egymillióig becsülik - vagyis fogalmuk sincs.
Az ok az ember. Sokan az információhiánnyal és felelőtlenséggel vegyes mérnöki önteltséget kárhoztatják. A balesetetet mások az egész 80-as évek végi Szovjetunió politikai-gazdasági korhadtságával, a félelemre épülő, a párthűséget jutalmazó, valójában hitehagyott, jó döntésekre alkalmatlan vezetési valóságával indokolják.
Még mielőtt az egészet a komcsikra fognánk, a 2011-es fukusimai baleset a „fejlett, kapitalista” Japánban is hasonló, kóros társadalmi szerkezetekre világított rá. Szintén közös vonás, hogy a teljes kárelhárítás mindkét helyszínen a beláthatatlan jövőbe vész. Az ukrán romot egyelőre egy több milliárd eurós acélkupola fedi, Japánban pedig a folyamatos hűtést biztosító, úgymond sugárzásmentesített vizet jobb híján az óceánba eresztik.
Minél távolabbi 2011, annál sűrűbben hallom a „nukleáris reneszánsz” kifejezést. Ezek szerint a mérnökök, közgazdászok és politikusok gyorsan felejtenek. A kiszámíthatatlanság helyébe ismét az ember lép, aki szerint most már tényleg minden rendben lesz, most már tényleg mindent jól kiszámolnak, amiért cserébe bizalmat kér és vár. Az EU dilemmáját is értem: ha mindenki más atomerőművet épít és azok csak nem robbannak fel, hamar levásárolják rólunk még a felkötnivaló gyatyánkat is. De azért halkan felvetném: az nem szempont, hogy az oroszok Ukrajnában éppenséggel bombázzák az általuk odaépített atomerőműveket? És itt essék szó Orbán Viktor szomorú példájáról is, aki a Tisza győzelmét a Paks 2-es kivitelezés lassúságára fogja, figyelmeztetvén az atomtudomány és az elmekórtan összeférhetőségére.
Mert a „nukleáris reneszánsz” nem több, mint az emberiség önpusztító felelőtlenségének újabb bizonyítéka.
Ne.