A múlt heti ciprusi informális uniós csúcsot rég nem látott felszabadultság hatotta át. Az európai vezetők hirtelen megtapasztalták, milyen is az, amikor a közös tanácskozást nem bénítja meg állandó vétófenyegetés, sértődött zsarolás, a jól ismert budapesti különút minden negatív következménye. Orbán Viktor már el sem utazott a találkozóra, s ezzel lezárult egy hosszú, s meglehetősen depresszív időszak az EU életében.
Az elmúlt években az uniós csúcsok hangulatát rendre beárnyékolta a magyar miniszterelnök jelenléte. Nem azért, mert viták ne lennének természetesek az Európai Unióban. A gond az volt, hogy Orbán Viktor nem vitapartnerként jelent meg, hanem szándékosan akadályozta a döntéshozatalt, amire ő itthon még büszke is volt: mindig „harcolni” ment Brüsszelbe. Hol Ukrajna támogatását blokkolta, hol a közös külpolitikai állásfoglalásokat torpedózta meg, vagy „csak” az uniós intézményrendszer működését lassította. A tárgyalótermekben közben ott lebegett az az erős gyanú is, hogy mindaz, ami ott elhangzik, az hamarosan Moszkvában visszhangzik. Donald Tusk lengyel kormányfő epésen jegyezte meg a ciprusi csúcson: évek óta először nem voltak oroszok a teremben.
A hangulatváltozást jelezte az a videó is, amelyen Magyar Péter videokapcsolaton keresztül jelentkezett be az Európai Néppárt ülésére: mihelyst megjelent a képernyőn, a jelenlévők pedig felállva kezdtek tapsolni. Ez nem csak udvariassági gesztus volt az EPP tagjainak részéről, hanem egy ország visszafogadásának jelképe. Magyarországra Európában ismét úgy tekintenek, mint a kilencvenes évek elején: olyan országként, amely nem a kontinens egységét fenyegeti, hanem annak részese akar lenni.
Magyarország visszakaphat valamit abból a megbecsülésből, amelyet a vasfüggöny lebontásakor szerzett. Régóta nem hittük, hogy ez az érzés újra visszatérhet.