Közmegegyezés látszik lenni abban, hogy jórészt a fiatalok döntötték el a 2026-os magyarországi országgyűlési képviselőválasztást. Ugyancsak a fiatalok adják a Donald Trump elleni tiltakozás gerincét, és világszerte fiatal arcokat látunk a „régi rend” emberei ellen lázadók soraiban. Persze az elégedettség és elégedetlenség valójában nem köthető egy életkorhoz, élethelyzethez vagy miliőhöz, sőt veszélyes is homogénnek tételezni egyetlen csoportot.
Ám mégis, talán a tinédzserek és a fiatal felnőttek esetében érdemes a globális színtéren vizsgálódni, ugyanis az ő esetükben, életvitelüket és vágyaikat illetően nagyjából lehet egységes csoportról beszélni. Ahogyan a XVIII. század felfedezte a gyermekkort mint önálló életszakaszt, a XIX. század végén, a pedagógia és pszichológia fejlődésével az is mindinkább teret nyert, hogy létezik egy elkülöníthető életszakasz a gyermek- és felnőttkor között: a fiatal felnőttkor. A pedagógia nagy felfedezése egybeesett a választójogi küzdelmekkel, a modern politikai tömegmozgalmak kibontakozásával, és innentől kezdve alig volt olyan politikai mozgalom, amely ne törekedett volna ifjúsági mozgalmak, rendezvények, közös rituálék és szimbólumok révén a korosztályi élményvilág és a politikai nevelés összekapcsolására. (Ebben a hatalom birtokában lévő szélsőjobb és szélsőbal ment el a legmesszebb, szó szerint államosítani kívánták a fiatalok élményszerzését).
De szögezzük le: a tizenéves első szavazók és a huszonévesek nem(csak) a Tiszára, illetve Magyar Péter személyére szavaztak ebben a végletesen perszonalizált pártversenyben. Hanem leginkább arra, hogy lekerüljön róluk a nyomás, amelyet a Nemzeti Együttműködés Rendszere jelent.
Az első szavazók végig a NER-ben éltek. A túlhatalom egyetlen pártnak sem tesz jót, és a fiatalok könnyen azonosítják a megfáradt arcokat a stílusbeli megkopással, főleg akkor, ha ehhez állandó sulykolás, rettegtetés járul.
Timothy Heppell angol politológus degenerációs tézise szerint (magyarul szebben hangzik a megkopás) minden hosszú ideig kormányzó, ún. domináns párt elveszíti a lendületét a harmadik vagy negyedik ciklus végére. Ahogyan mindinkább belesavanyodik a kormányzásba, eltűnik az újszerűsége, frissessége, a választók széles tömegei elveszítik iránta az érdeklődést. Ráadásul minden domináns pártban idővel felüti fejét a kontraszelekció, az „urambátyám világ”, és már olyanok is pozíciót kapnak, akik nem vettek részt a párt ellenzéki hőskorában.
Ha egy párt mélyre nyújtja csápjait a gazdaságban és kultúrában, akkor elkerülhetetlen a gazdasági érdekcsoportokkal való kéz-kezet-mos politika érvényesülése, és bekövetkezhet, amire Helmut Schmidt figyelmeztetett: mindig rossz, ha a gazdaság kezdi irányítani a politikát. Pláne, ha nem is tiszta gazdasági viszonyokról beszélünk, hanem a gazdasági és politikai szereplők teljesen összeolvadnak. Tovább fokozza a feszültséget, ha mást nem engednek érvényesülni. Ennél már csak a kulturális szféra kézi vezérlése rosszabb, ami óhatatlanul kiváltja az írók, művészek jogos tiltakozását. Ha egy párt elveszíti az értelmiségi hátországát, akkor elvágja magát az új, frissítő gondolatoktól.
Mindezek a problémák szépen kimutathatók a Fidesz kormányzásában, és a negyedik ciklusra - Heppell tézisét mintázva - elfogyott a lendület.
Még egy teljesen demokratikus kultúrájú országban is bekövetkezhet, hogy a fiatal szavazók nagy arányú részvételével a választók leváltják a hosszú ideig kormányzó pártot.
Svédország Szociáldemokrata Pártja például legendásan hosszan, 44 évig kormányzott - habár soha nem volt kétharmados többsége, egyetlen választáson győzött csak, azután a centrum- és parasztpártok tartották a hatalomban.
Mégis, egy idő után elegük lett a választóknak: az 1960-as években azok a fiatalok, akik nem élték meg a szűkös 1930-40-es éveket, már kevésnek tartották a kormánypárt programját. A materiális javak kielégítése után a fiatal szavazók vágytak az új, posztmateriális célok megvalósítására. Ekkoriban az iparosítás hatásaként egyre többen ismerték fel a növekedésalapú gazdaságpolitika korlátait, és mind divatosabb lett az ökológiai fenntarthatóság témája. 1976-ban aztán a Centrumpárt, amely a hagyományos agrárpárt volt, elfordult a zöld irányba, és ezzel együtt a fogékony (városi és falusi) fiatalok felé. A lépés véget vetett a domináns párt hatalomban tartásának. Egy új kérdés felvetése és vele egy új választói csoport megszólítása megváltoztatta a szövetségkötési politikát.
Hasonló folyamatok Európa minden országában lejátszódtak és lejátszódnak. Az 1960-as években szocializálódott generáció mára nagyszülőkorú, de a téma, az ökológiai fenntarthatóság kérdése velünk maradt. Nem véletlen, hogy napjainkban Nagy-Britanniában és Franciaországban a zöld pártok tarolnak a választásokon, ahogyan az sem, hogy Baden-Württemberg volt az első olyan német tartomány, amelyben egy zöld politikus vezette a Zöldek és előbb a szociáldemokraták, majd a Kereszténydemokrata Unió koalícióját, 2011 óta. A Zöldek ma sokkal gyakorlatiasabb irányt képviselnek, mint az 1980-as években, ami persze drámai személycserékkel járt. Közben a nagy konzervatív, liberális és szociáldemokrata pártok egyszerre fiatalítanának és zöldítenének, de egyelőre kevés eredménnyel.
Itt megint visszaérkezünk Magyarországra. Egy a volt kormánypárthoz kötődő újságíró az egyik podcast-műsorban azt nyilatkozta a választást követően, hogy a Fidesz veresége részben annak tudható be, hogy nem sikerült megszerettetni a fiatalokkal a kereszténydemokrata politikát. Tekintsünk most el attól, hogy a Fidesz politikája megfelelt-e a kereszténydemokrácia fogalmának; a kereszténydemokrata pártok, éppúgy, mint a szociáldemokraták, Nyugat-Európában is kínlódnak, hogyan újítsák meg arculatukat, miként vonjanak be új korosztályokat. Az elmúlt években az volt a tendencia, hogy a pártok kissé feladták a hagyományos szocializációs csatornáikat: egyre több politikus érkezett a politika világán túlról, az üzleti életből, és egyre kevesebb mondjuk a nagy pártok ifjúsági szövetségeiből (vagy a szociáldemokratákhoz a szakszervezetből).
Az is kérdés, hogy a politikai szocializációs ifjúsági mozgalmak bírnak-e még vonzerővel az egyetemisták számára.
Mert az 1950-60-as években egy átlagos francia, olasz vagy nyugatnémet fiatal otthonról, a családból hozta a több generáció óta képviselt kereszténydemokrata, szocialista, kommunista értékrendet, ennek megfelelően az útja – a szülői ház elleni egyéni lázadástól eltekintve – egyenesen vezetett az adott politikai közösséghez. Ráadásul minden országban a demokrácia építése volt napirenden, párban a jóléti politikával, ezért az átlagember összességében emelkedőnek láthatta a családja és maga sorsát. Egészen a 60-as évekig, amikor az ökológiai krízis megjelent az irodalomban és a médiában.
Ma az emberek élményvilága a technológiai eszközök, az utazások, a koncertkultúra miatt jóval gazdagabb, mint mondjuk az 1950-es évek kicsit szürke Nyugat-Európájában: az átlagos nyugat-európai (és immár közép-európai, magyar) állampolgár nemcsak egyetlen élményvilággal találkozik, hanem egyszerre sokkal, és egy influenszer, egy énekes, színész vagy előadóművész nagyobb vonzerővel bír, mint egy politikai mozgalom aktivistája. Jelenleg pedig a demokratikus politikai kultúráért is küzdeni kell több országban, így a fiataloknak és a náluk idősebbeknek is egyszerre kellene védeniük a demokratikus értékeket és gondolkozni a jövő kihívásairól.
A szerző történész, politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
