Az előadás egy pontján Alma, a főszereplő, visszamegy abba a lépcsőházba. Leül arra a bizonyos lépcsőfokra, és kimondja: ma már tudom, hogy itt állt meg kilenc évesen az életem.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni, miről szól a Zárójelben (Entre parenthèses) címet viselő előadás, akkor azt mondanám: az útról, ami eddig a lépcsőfokig elvezet.
Pauline Bureau rendező Adélaïde Bon Kislány a jégtáblán (La Petite Fille sur la banquise) című önéletrajzi regényéből adaptálta színpadra. Az írás valós esetet dolgoz fel: Giovanni Costa, akit a francia nyomozók „az elektromos szerelő" néven emlegettek, 1990 és 2003 között Párizs elegáns negyedeinek lépcsőházaiban erőszakolt meg kilenc-tíz éves kislányokat. Villanyszerelőnek adta ki magát, és egy-egy apró szívességet kért tőlük — mutassák meg a villanyórát, segítsenek égőt cserélni. Egy jó kislány pedig nem utasít vissza egy kedves embert. A párizsi rendőrség ugyan ismerte betörőként, ám a szexuális erőszakért tett feljelentéseket nem hozták vele összefüggésbe, az aktákat elfektették. Két évtizeddel később egy fiatal felügyelőnő újra nyitja az ügyeket, visszahívja nyugdíjból azt nyomozónőt, akit annak idején a felettesei állítottak le. Az egykori tanonc megadja mesterének a befejezés lehetőségét. A rendőrségi archívumban szendergő borítékokból előkerülnek az akkori bizonyítékok: a gyerek ruhák. A DNS vizsgálati módszerek fejlődésének hála ezúttal elegendő mintát tudnak kinyerni belőlük az azonosításhoz.
Alma — akiben Adélaïde Bon önmagát rajzolja meg — az egyik áldozat. Felnőttként, első gyermekét várva, egy telefonhívást kap: úgy tűnik, megtalálták a huszonöt évvel korábbi elkövetőt, és be kellene jönnie a rendőrségre beazonosítani. Bár az előadás technikája nagyon filmes, Bureau mégsem thrillert rendez.Kamerája ugyan egy nyomozást követ, ám egyszer csak beljebb kanyarodik: a lélek mélyére. És ott is marad. Mert az igazi kérdés nem az, hogyan kapják el a tettest, hanem az, ami addig történik: huszonöt éven át, egy felnőtté válás során.
Mert egy kilenc éves gyermek megbénul, amikor olyasmi történik vele, amire nincs szava,
nincs fogalma, nincs kerete. Lefagy — de közben elraktároz. Olyan mélyre zárja magába a rémületet, a halálfélelem magvait, hogy első ránézésre talán semmi sem látszik belőlük. Ám ezek a magok gyökeret vernek. Kihajtanak és indáikkal átfonják a felnövekvő lélek teljes egzisztenciáját — a saját helyének kérdését a világban, annak állandó megkérdőjelezését, a testhez való ripityára tört viszonyt, az összeragaszthatatlan szilánkokat, az állandóan ránehezedő rettegést és fájdalmat. Mindazokat az érzéseket, amelyeket soha nem tud kiirtani, mert nem fér hozzá a valódi forráshoz. Gyermek lelke elzárta előle, hogy ne haljon bele.
Van ennek a bezártságnak egy nyelvi dimenziója is. Alma évtizedeken át úgy tudja, hogy kilenc éves korában szexuálisan zaklatták — mert ez állt az egykori feljelentésen. Egy kisebb dolog neve. Valami, ami bár elítélendő, de megesik. Amikor a nyomozónő végre nevén nevezi, ami történt — erőszak —, az nem csupán jogi újraminősítés. Ez a kicsike szó egy emberi lélek földcsuszamlását hozza magával. Huszonöt éve betemetett önhazugságokat rendít meg alapjaiban. Az előadás ezt a folyamatot teszi láthatóvá — pontosan és könyörtelenül. Látjuk Almát, ahogy éjszaka titokban eszik a konyhában. Ahogy pánikrohamot kap. Ahogy a teste évtizedeken át választ ad egy kérdésre, amelyet soha nem tett fel magának. Mindez lassan szavakká formálódik — ami még nem gyógyulás, hanem a valóság visszavétele.
És ha már szavak: miről is szól a cím, ez a bizonyos zárójelben? A nyomozás elindultával Alma megkérdezi az anyját, milyen volt az a nap. Az anya (akinek örökre beleégett az emlékezetébe, de soha nem mert beszélni róla a lányával, mert nem tudta, mivel tesz jót) elmeséli a pillanatot, amit soha nem felejt. Azt a képet, ami azóta is kísérti. A gyermeknőgyógyászt, ahogy nézte, hogy az orvos megvizsgálja azt a kis vonalat, amit ő anyaként olyan jól ismert. A vonal szétnyílt és vörös volt. Olyan, mint egy kis zárójel. A test elmondta, amit a gyermek nem tudott megfogalmazni.
Az ügyvédnő a tárgyaláson nem védőbeszédet mond, hanem számokat sorol fel. Hetvenöt feljelentett eset — de ha figyelembe vesszük, hogy az áldozatok mindössze nyolc százaléka tesz feljelentést, akkor ez a szám mögé nyugodtan tehetünk egy nullát. Harminchárom nő indított közös eljárást; a többiek ügye elévülés miatt nem kerülhetett be. (De ez is mennyire szürreális: akinek az esete márciusban történt, elévült, míg az áprilisi, mert az elévülés határát pontosan ott húzták meg, bekerülhetett.) Tizenötezer euró — ennyi a megítélt kártérítés sikeres per esetén, nemi erőszakért. Egy konyhabútor ára. Hétezer euró a bebizonyított szexuális zaklatásért. Harmincezer euró — ennyit költött Alma azokra a terápiákra, amelyeknek köszönhetően valamennyire működőképes tudott maradni. Mindezt megtehette — mert fehér kislány volt egy jómódú családból.
Az előadás hosszú, helyenként didaktikus, többször elmond olyasmit, amit egyszer is elég lenne.
Éppen ezért a jelenetek ereje egyenetlen — mégis a többségük szinte elviselhetetlen pontossággal talál. Hallani, ahogy a nézőtéren az emberekből felszabadul az elfojtott indulat: pisszegés, suttogás, nagyon erős figyelem.
A pszichiáter megütközve mondja a vizsgálat közben pánikrohamot kapó áldozatnak, hogy nem érti, miért kell ennyit rugózni ezen, hiszen csak tizenöt perc volt az életéből. A kislány, akit az erőszak elnémított, és a rendőrségi kihallgatáson a plüssrókájával segít robotképet rajzolni — a róka bólint vagy rázza a fejét, amíg az elkészül. Ugyanez a kislány felnőtt nőként évtizedekkel később a bírósági folyosón odaáll az idős nyomozóasszony elé. A szülei már meghaltak, mondja. Annyira szerette volna, hogy valaki itt vele legyen — de már csak ő maradt neki – és előhúzza a rókát a táskájából.
A színészgárda minden tagja kivétel nélkül lenyűgöző — a francia jó szokáshoz híven számos figurát formálnak meg. Külön kell szólni Maxime Dambrinről, aki egy poliomyelitishez hasonló genetikai betegséggel él — járásán, kezeinek tartásán látszik. Ennek ellenére elvégezte Franciaország leghíresebb színiakadémiáját, és ma komoly játszik — bravúrosan. Mert amit a test egy részével nem tud megtenni, az bekoncentrálódik másba: a hangjába, a tekintetébe, a legapróbb rezdüléseibe, olyan figuraformáló erővé sűrűsödve, amilyet ritkán látni. Hogy ez lehetséges és természetes — az a francia színházi rendszer számlájára írható, a legjobb értelemben.
Túl azon, hogy az előadás elsősorban tanúságtétel az erőszak női áldozatai mellett, számomra még egy nagyon fontos üzenetet hordoz:
amit nevén tudunk nevezni, az megérthetővé és ezáltal megélhetővé lesz.
Adélaïde Bonnak is évtizedekig tartott kimondania, hogy erőszak áldozata volt. A legnagyobb gyilkos a hallgatás — ezt az előadás nem egyszer mondja el. És nagyon helyesen teszi.
Infó: Pauline Bureau: Entre parenthèses (Zárójelben) — Théâtre de la Colline, Párizs
