Lezárult, reményeink szerint végérvényesen, Nagy Márton, ahogy említeni szokta politikai és közéleti pályafutása. A kormányával együtt bukó nemzetgazdasági minisztert, aki a (második világháborús) győzelem napján lép be az 50 évesek klubjába, akit eddig, aligha vitatható módon, Magyarország ötödik legbefolyásosabb emberének tartottak, felkészült a jövőjére, a hírek szerint egy, az Orbán-családhoz közeli szélerőmű-fejlesztési cégnél landol.
Az egykor jó képességű bankár befolyásosságának a mértékét pusztán a négy esztendős gazdasági csúcsminiszteri ámokfutása múlta felül.
Munkássága alapkövének a keresletélénkítésre és a beruházásokra épülő, magas nyomású gazdaságot tartotta. amelynek lényege a kereslet tudatos túlfűtése, a teljes foglalkoztatottság és a gyors növekedés elérése érdekében.
A szándék olyan kudarcra ítélt módszerekkel lett kikövezve, mint a túlzott állami pénzkiáramlás. A mesterségesen generált kereslet az egekbe lökte az árakat, amelyeket csak árstopokkal lehet úgy ahogy megfékezni, a piaci folyamatok megzavarása árán. Így alakult ki, a kormányzati szándékok szerint átmeneti jelleggel a rég túlhaladott hatósági árak részlegesen alkalmazott rendszere. Az elhibázott monetáris politika mellett, amelynek korábban ugyancsak Nagy Márton volt jegybanki alelnökként a felelőse, a három-négy esztendővel ezelőtti Európa-rekorder inflációért szintén a magas nyomású gazdaság hajszolása okolható.
Felelősség terheli Nagy Mártont azért is, hogy a folyamatosan áramló olcsó hitelek és állami támogatások életben tartanak olyan versenyképtelen vállalatokat is, amelyek piaci körülmények között már csődbe mentek volna. Ez gátolja a strukturális megújulást, mivel a tőke nem a leghatékonyabb, leginnovatívabb helyekre áramlik. Az MNB is kinyilvánította: a növekedés túlzott hajszolása feléli a jövőt. Pályafutása vége felé, már Nagy Márton is úgy nyilatkozott, hogy a gazdasági növekedés nem feltétlenül elsődleges cél, és nem kell azt „mindenáron” erőltetni. Késő bánat.