A világ legsikeresebb politikai szövetségének nevezte korábban Semjén Zsolt a Fidesz és a KDNP nászát. Az ő szempontjából sikeres is volt: egy társadalmi támogatottság és szervezet nélküli fantompárt jutott általa évtizedeken át jól fizető pozíciókhoz és tényleges hatalomhoz. Maga Semjén, akitől nagyon nehéz lenne akár egyetlen mondatot is felidézni az elmúlt 16 évből (az emlékezetes tavaly októberi önvédő beszédén kívül, amellyel többet ártott, mint használt, magának és a pártjának is) például miniszterelnök-helyettes, vagyis a kormány második embere lehetett: ez az egy tény többet elmond a NER-ről, mint egy kötetnyi Magyar Nemzet-vezércikk.
Ha az lenne a kérdés, hogy mit tett hozzá a kereszténydemokrata formáció jelenléte a magyar államműködéshez; hogy keresztény volt-e ez a kormányzás a szó bibliai értelmében, az avatott párttörténészeket is keményen megdolgoztatná, amíg valami pozitív választöredéket össze tudnának hevenyészni. Abban az országban, ahol egyetlen európai államként intézményesült az elhelyezés nélküli kilakoltatás (akár egy ki nem fizetett rezsiszámla miatt is, sokszor a gyermekek egyidejű állami gondozásba vételével, a családok szétverésével együtt), ahonnan Európa legtöbb gyermekprostituáltja származik, ahol – szintén hungarikumként – évente százak fagynak meg a saját kifűtetlen otthonukban, miközben az állam hatalmas, jobbára az úri osztály vadászterületeként szolgáló erdőterületeket birtokol, és ahol a főkereszténydemokratát, azaz Semjén Zsoltot is sokkal jobban leköti az állatokra lövöldözés, mint a parlamenti feladatleosztásban egyébként hozzá tartozó gyermekvédelem, a vallásgyalázással határos cinizmus az irgalmasságot főparancsként megfogalmazó kereszténységet és a kormányt egy mondatban említeni.
Azt mondják, minden frigy annyira erős, amennyire válság idején erősnek bizonyul. A krízis a választás után alig pár nappal máris bekopogtatott, amikor Orbán egy interjúban meglebegtette: nem biztos, hogy azok ülhetnek be a csapatból a parlamentbe, akik a listás helyeik alapján befutónak gondolták magukat (hogy milyen jogon szólna bele, ha egyszer a KDNP annyira önálló párt, hogy saját frakciót szeretne, az más lapra tartozik). Laptársunk, a Magyar Hang szerint a nagyobbik (volt) kormánypártban kifejezetten a kereszténydemokratákra – Semjénre, Latorcaira, Simicskóra – fenik a fogukat: a mondás állítólag az, hogy most nem bárányokra, hanem farkasokra van szükség (nyilván a keresztény értékek megvédéséhez, ezt a fentiek után mondanunk sem kell). A kiszemelt áldozatok viszont a katolikus klérustól várnak segítséget a Fidesszel szemben, ami, ha kikerül a napvilágra, sokak számára teszi majd kézzelfoghatóvá ennek a végéhez közelítő perverz érdekházasságnak a valódi természetét. Amelynek a gyászos mérlegéhez nem csupán az tartozik hozzá, hogy a politikai kereszténységet (legalább) egy generáció szemében vállalhatatlanná tette, hanem az is, hogy hosszú időre megfosztotta a kollaboráns egyházakat a hatalom hiteles kritikájának esélyétől.