Turbolyát vittem ajándékba a minap a városba, ahol ilyesmi ritkábban terem. Jó kis fűszernövény ez, az elsők közt bújik elő tavasszal, hogy különleges, leginkább az ánizsra, az édesköményre és a petrezselyemre emlékeztető ízével – utóbbi miatt nevezik itthon francia petrezselyemnek is – megörvendeztessen krémleveseket, mártásokat, hal- és tojásételeket, szárnyasokat és mártogatósokat. Nem mellékesen kiválóan serkenti a gyomorműködést, segít a vese tisztításában, főzete pedig arclemosóként frissíti a bőrt. Szedésekor csak arra kell vigyázni, nehogy összekeverjük az úgynevezett ádáz kutyapetrezselyemmel, aminek a fogyasztása akár bénuláshoz is vezethet, vagy épp a foltos bürökkel, ami Szókratész halálát okozta. Egyébiránt hálás növény, az akácerdő aljából két éve hazahozott néhány tő mára beterítette a kertben a magaságyások közti területet, olyannyira, hogy most tavasszal ritkítani kellett, ha nem akartunk mindenütt csak turbolyát látni. Persze maguk a városlakók is könnyedén hozzájuthatnak, ha hajlandók kicsit kijjebb sétálni a házakkal tarkított utcákból, például a Nagy-Eged hegy aljáig, ahol terített asztalt találnának e növényből.
Miközben az egri vár mellett haladtam el, tizenkét-tizenhárom éves forma gyerekeket láttam az út mindkét szélén. Egyikük rollerrel közlekedett, büszke vigyorral az arcán, s csak miután teljes életnagyságban előbukkant, akkor láttam meg, miért. A járgány kormányánál két összeborított utcai plakát simult a térdéhez, egyiken a fideszes, másikon a tiszás jelölt portréjával. Társa egy megtámasztott bicikli vázára, nyergére állva egy lámpaoszlopról próbált meg ollóval lenyisszantani egy másik hirdetőtáblát. Modern kori zsákmányszerzés ez, afféle új gyűjtőszenvedély indult el épp e generáció életében a felfokozott politikai hangulatban. A Kádár-korszak gyermekeként ilyesmiben nekem részem nem volt soha, legfeljebb papírszalvétát, érdekes gyufásdobozokat vagy színesebb bélyegeket gyűjtöttünk, no meg naptárakat, amikből minden évben lehetett csereberélni is. Igaz, politikusok arcképei sem voltak a villanyoszlopokra kifüggesztve akkoriban, hisz azt a szóösszetételt sem ismertük, hogy demokratikus választás. Ha meg egyáltalán valakinek a fényképét eltettük emlékbe, az Robert Redford, Paul Newman, Alain Delon vagy Jean-Paul Belmondo volt.
Ez az újfajta gyűjtőszenvedély egészen odáig fut ki, hogy miskolci anyukák a Facebookon kérdezgetik egymástól, tud-e valaki még fel nem fedezett Czipa András-plakátot a városban – ő lett az egyik nyertes tiszás jelölt itt –, mert a fiának nagy örömet szerezne vele. Azt még nem látom, hogy kialakulhat-e ebben a témakörben hasonló cserebere, netán adásvétel, miként a valódi érme- vagy bélyeggyűjtők között, bár az is tény: e piac meglehetősen egyoldalú. Hisz vajon hány fideszes plakátért cserélnének be egy tiszást a lelkes rajongók, akiknek elszántságát látva egyértelműnek tűnik: a leendő kormánypártnak, legalábbis plakátügyben, nem sok tisztogatnivalója marad.