Soós Gábor: Vápsuváp

– Tiszta menza – mordult fel a DJ.
– Ne is mondd! – felelte a fotós.
A vőfély csendben kanalazta a levest.
Egy elegáns hotel dísztermében ültek. Épp csak annyira a násznéptől, hogy mindent lássanak és halljanak.
– Nulla hangulat – sopánkodott a DJ.
A vőfély bólogatott. Szalvétával törölgette a homlokát.
– A pörkölt után nyomj húsz perc mulatóst.
– Erről van szó – helyeselt a fotós. – Eddig úgyis csak az asztaldíszeket stíröltem.
Elvigyorodtak.
A hangfalakból latin zene szólt. A beszélgetéseket egyetlen hang vágta ketté. A vőfélytől nem messze hatvanas éveinek elején járó, kopasz, szemüveges férfi ült. Hevesen gesztikulált. Minden mondat végén hármat tapsolt, olyan erővel, mint egy légkalapács. Felesége csitította, kevés sikerrel. Géza bá’, sóhajtotta a vőfély.
– Azt hiszitek, érdekli őket bármi a segélyen kívül? Lopnak, verekednek, egy százasért megböknek bárkit.
A hallgatóság kényszeredetten mosolygott. A férfi nem hagyta abba.
– Nincs igazam? Harminc év múlva többen lesznek, mint mi.
Abban a pillanatban felharsant a Csepereg az eső. A férfi úgy pattant fel, mintha rajzszögbe ült volna.
– Végre! Ez az egyik kedvencem.
Lábai tánclépésben vitték a terem közepe felé. Hatan-nyolcan azonnal csatlakoztak hozzá. A nők levették a cipőiket, hajlongtak, rázták a mellüket. A férfiak tapsoltak, csettintgettek. A dal végére senki sem maradt ülve. A vőfély a DJ fülébe súgott.
Megérkeztek a sültek.
A násznép pillanatok alatt megevett mindent. Egymást túllicitálva emelgették a féldecis poharat. Az agyak tompultak. A szavakból lassan kikoptak a magánhangzók.
A szemüveges a mellette ülő fiatal nő felé fordult.
– Pofátlanul grasszálnak kézen fogva. Múltkor láttam két tizenéves lányt. Tudja, mit műveltek? Csókolóztak. Mi lesz ennek a vége? – rázta a fejét. – Egyébként kegyed nagyon csinos – és végigsimította a nő karját.
Trombitafanfár hallatszott. A szemüveges máris ordította a dal refrénjét:
– Vájemszijéj! Icfántusztéjetdö Vájemszijéj! – A Village People tagjainak mozdulatait utánozta. Egyszerre mindet.
Később a tortánál kétszer állt sorba. Aztán visszament elkunyerálni az egyik marcipándíszt. Közben ócsárolta a habot meg a kiszáradt tésztát. A mellette ülők cserélődtek, mint az üres pálinkásüvegek.
A vőfély az ifjú párral beszélgetett. A menyasszony egy borítékot adott neki. A vőfély a zakója zsebébe csúsztatta. A vőlegény jelezte, Géza bá’ kicsit sok.
A vőfély odament hozzá. Aznap este először töltött magának egy fe­lest. Koccintott.
– Hogy vagy, Géza bátyám?
– Miért, hallottál valamit? – suttogta a férfi.
A következő pillanatban felröhögött. Hármat tapsolt.
– De komolyan – veregette meg a vőfély hátát –, mi a baj? Ki vele!
– Az ifjú pár megtiszteltetésnek veszi, hogy eljöttél. Örülnek, hogy jól szórakozol.
– Mondhatok valamit, öcsém? De szavad ne feledd! – Közel hajolt hozzá. – Életemben nem voltam ennél rosszabb lagziban.
Röhögött. Tapsolt.
A vőfély is nevetett.
– Sok jó vőfélyt láttam már – folytatta a férfi –, de te nem tartozol közéjük. Régen volt műveltség. Most? Ömlik a szar. Igazam van, vagy igazam van?
A vőfély hallgatott.
– Érted, öcsém? A szavaknak ereje van. De mindegy. Inkább táncolok.
Ismét a kör közepére állt.
– Váp, váp, vápsuváp!
A többiek ismételték.
– Váp, váp, suvápváp!
Géza bá’ karmesterként intett a vőfély felé.
Az sóhajtott egyet. Megtapogatta a zsebében a borítékot.
– Váp, váp, vápsuvápápéj! – énekelte teli torokból.