Magyarországnak jó, ha jóban van Oroszországgal. Fontosabb is, mint jóban lenni például Liechtensteinnel vagy Andorrával. Azokkal is jobb jóban lenni, mint rosszban vagy akár semmilyenben, de Oroszország nagy, erős és agresszív, az ördög se akar felkerülni a „nem baráti országokról” vezetett hosszú listájára. Kissé kínos, hogy mint kiderült, miniszterelnökünk, ha azt hiszi, hogy senki sem hallja, megalázkodva biztosítja szolgálatkészségéről Vlagyimir Putyint, de legalább tudjuk, hogy amikor a külügyminisztere teszi ugyanezt Szergej Lavrovval, akkor nem egyszerű szervilizmusról, kisebb jellemgyengeségről van szó, hanem a magyar kormány tudatos stratégiájáról.
Régi történet, de ide kívánkozik: amikor 1982-ben, egy szovjet-amerikai rakétatelepítési válság kellős közepén Szűrös Mátyás, az MSZMP KB külügyi titkára kijelentette, hogy Magyarországnak van saját (értsd, nem az oroszoknak alárendelt) külpolitikája, nem ő veszítette el az állását, hanem az a túlbuzgó moszkovita, aki tüstént feljelentette őt a szovjet követségen. Orbán „Kisegér” Viktor vagy Szijjártó „Barátság” Péter most kevésbé tűnik szuverénnek, mint a késői Kádár-rendszer…
Emigrációba szorult orosz újságírók számolták össze, hány kém lehet a budapesti orosz nagykövetségen. A 47 munkatárs közül 21-nél találtak arra utaló jeleket, hogy nem feltétlenül a klasszikus diplomácia a főfoglalkozásuk. A Kreml a fene nagy barátság közepette arra használja a magyar hatóságok elnéző engedékenységét, hogy titkos módszerekkel gyűjtsön információkat egyrészt a fogadó országról, másrészt a komplett nyugati szövetségről. Az oroszok számára ez igazi aranykor, sokkal több hasznuk van belőle, mint a magyar polgároknak. Mert lehet, hogy minden költséget egybevetve olcsóbb lenne a meglévő csöveken orosz gázt és olajat importálni, mint a világpiacon innen-onnan vásárolni, de ezért drágán megfizetünk, ha mással nem, hát a háborújuk miatt, az európai uniós támogatások elvesztésével vagy a biztonsági együttműködés bizalmas területeiről való kiszorulással. A magyar-amerikai kapcsolatokban éppen azért nem érdemes aranykort emlegetni, mert egy fenékkel nem lehet két lovat megülni – még Orbánnak sem.
Nem Puskin, Tolsztoj vagy Ulickaja, az orosz kultúra, az orosz emberek, netán az olaj és gáz a probléma, hanem a területszerző háborúk sora, a birodalmi politika és a hazai elnyomás. Az, hogy lépten-nyomon az atomfegyverükkel fenyegetőznek és bár nekünk magyaroknak ez egyelőre nem tűnik föl, de amolyan félmeleg-félhideg háborút folytatnak a nyugati demokráciák ellen. Ha a vasárnapi választások eredményeként Magyarország újra az utóbbiakhoz fog közeledni, az egyben az oroszok itteni aranykorának a végét is jelenti – nem azért, mert nem akarnánk velük jóban lenni, hanem azért, mert majd ők nem akarnak velünk. Putyin pont úgy gondolkodik a világról, mint Orbán (vagy Trump): nincsenek értékei csak önös érdekei. Nem barátokat, tartós szövetségeket keres, hanem alárendelhető vazallusokat. Ebbe sosem egyezhet bele egy olyan kormány, amelynek tényleg Magyarország az első.