Vonattal utaztam nemrég két város között, itt, az ország északi vidékén. Szeretem a vonatokat, s nemcsak azért, mert gyerekkorom jó részét vasútállomások mellett töltöttem: egyik felét a Szalajka-völgyi, akkor még széntüzelésű erdei kis vonat megállójánál, egy szolgálati erdészházban. A másikat pedig a „rendes” falusi megállóhelynél, kőhajításnyira az olajkályhával fűtött váróteremtől, ahová néha, ha az állomásfőnök vagy a forgalmista másfelé járt, besurrantunk bújócskázni. A vonaton való utazás is kedvemre való. Sokkal jobban élvezem, mintha buszban ülnék, egyetlen útitárssal az oldalamon, miközben csak az előttem lévő, kárpitozott háttámla ad némi horizontot. Ha már busz, szívesebben időznék az első sorban, a menetiránynak jobboldalt, ahonnét szép panoráma tárulna elém, de ezeket a helyeket rendszerint a sofőr aktatáskája, paksamétája, kabátja foglalja el, jelezve: ha tartogatja is valakinek, az legfeljebb ismerős lehet, aki naponta teszi meg vele akár oda-vissza is a távolságot. A vonat viszont ad némi tágasság-érzetét, és annak lehetőségét is, hogy ha nem tetszik az útitárs, jó pár fülkével vagy kocsival arrébb sétálhatok, keresve békésebb, izgalmasabb, vagy épp semmilyen társaságot.
Két kiskamasz fiú huppant a szemközti üléspárra az egyik falusi megállóhelynél. Talán iskolába igyekeztek, talán edzésre, ez nem derült ki az öltözékükből. Vártam, hogy előkapják gyorsan a mobiljukat, s valamilyen mozgalmas videójátékba temetkeznek, míg megérkeznek az úti céljukig. Ám ehelyett egy darabig engem méregettek, mustrálták a kezemben lévő újságot, talán betűzgették is a címsorokat, majd egymással kezdtek csacsogni.
– Ti kire szavaztok? – kérdezte egyik a másikat. Nocsak, gondoltam magamban, kezd érdekessé válni az utazás, nem tételeztem fel, hogy két, hatodikos-forma gyereknek ez legyen a témája, de hát forrongó időket élünk épp, ami, lám, ezt a korosztályt sem kíméli.
– Csakis a Fideszre! – mondta a szöszke, – mi fideszesek vagyunk – tette hozzá. Aztán nagy komolyan elkezdte magyarázni a másiknak, hogy ha nem a Fidesz nyer, akkor bizony mindenki mehet „Ukránba” harcolni, s nemcsak az apját meg a nagyapját viszik el, de még az is lehet, hogy őt is.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza a másik, mire gyorsan jött a válasz, hogy bizony a tévéből, s még azt is hozzátette, hogy ha a tisztások győznek, akkor másnap Magyarországnak kampec. Hogy mondandója semmiképp se lehessen félreérthető, még a nyaka előtt is végighúzta a mutatóujját, biztosítva a másikat, hogy ez esetben eljön a végóra kis hazánk minden lakója számára. Sőt, nyomatékosította, maga az ország is megszűnik, eltörlődik a Föld színéről is.
Néztem a másik kisfiút, vajon kiül-e a rettenet az arcára, de csak annyit kérdezett a szöszitől, hogy náluk az egész osztály fideszes-e, vagy vannak azért kivételek?
– A fiúk azok, de a lányok inkább tiszások, és ők vannak többen az osztályban – jött a válasz. Ezt hosszas csend követte, ám az elmélázásra sok idejük nem maradt. Befutottunk a végállomásra.