A modern demokráciák egyik alapkérdése nem az, hogy szükség van-e szakértőkre, hanem az, hogy ki dönt végül. A demokratikus társadalom véleményem szerint nem mondhat le a szaktudásról – de nem is adhatja át neki feltétel nélkül a hatalmat. A laikus állampolgár nem szakértő mindenben, de érintett mindenben, ami a közös életünket meghatározza. A demokrácia ott kezdődik, ahol az érintettség nem hallgattatik el a „hozzáértésre” hivatkozva.
Ez a kérdés nemcsak az oktatásban, hanem a pártpolitikában is sorsdöntő. Különösen akkor, amikor tömegpártok versengenek a társadalom támogatásáért.
A történelem első nagy tömegpártjait a szociáldemokrácia adta. A Szociáldemokrata Párt nem attól volt demokratikus, hogy minden tagja minden kérdésben szakértő lett volna, hanem attól, hogy a párt szolgálni akarta a tagságát. A vezetők szerepe nem a tévedhetetlenség volt, hanem az, hogy képviseljék, szervezzék és artikulálják azok érdekeit, akik rájuk bízták magukat. Ez a modell – minden történelmi hibája ellenére – összeegyeztethető volt a jogállammal, a pluralizmussal és a polgári demokráciával.
A tömegpárt azonban nem önmagában demokratikus forma. Ugyanez a szervezeti erő megjelent a XX. század legsötétebb politikai vállalkozásában is: a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt esetében. Ez is tömegpárt volt, és retorikájában szintén a „nép” szolgálatára hivatkozott. A különbség azonban döntő: miközben azt állította, hogy a közösséget képviseli, valójában megfosztotta az embereket jogaiktól, életüktől, vagyonuktól – és végső soron az érintettség jogától is. A laikus itt nem kérdezhetett, nem vitatkozhatott, nem ellenőrizhetett. A vezetés nem partnerként, hanem alattvalóként tekintett rá.
Magyarország történetében mindkét hagyomány jelen volt. Létezett szociáldemokrata mozgalom, és a rendszerváltás után a politikai jobboldalon is megjelentek olyan tömegpártok – például a Magyar Demokrata Fórum –, amelyek nem akartak letérni a jogállamiság útjáról. Ezek a pártok elfogadták, hogy a vezető nem tévedhetetlen szakértő, hanem elszámoltatható szereplő.
Az elmúlt tizenöt év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy a Fidesz egészen más irányba fejlődött. Tömegpárt lett, de olyan értelemben, amelyben a tagság és a szavazótábor nem partner, hanem eszköz. A döntések szűk körben születnek, a „nemzeti érdek” szakértői nyelvként működik, amely kizárja a laikus kérdéseket. Aki vitatkozik, az nem érintett állampolgár, hanem „ellenség”, „áruló” vagy „idegen érdekek kiszolgálója”.
Ez a modell kísértetiesen emlékeztet arra a tömegpárti logikára, amely Európa-szerte újra megjelenik: a vezetők tudják, mi a jó, a társadalom dolga pedig az engedelmesség.
Éppen ezért a következő magyar választás tétje nem pusztán a kormányváltás vagy a kormányzás folytatása. A kérdés az, hogy milyen típusú tömegpárt kap felhatalmazást. A politikai térben megjelent Tisza Párt szintén tömegpárttá válhat. A döntő kérdés nem az, hogy mekkora lesz, hanem az, hogy hogyan működik majd.
Olyan párt lesz-e, amelyben a vezetők szakértőként uralják a tagságot – vagy olyan, amelyben a vezetők feladata az, amit az oktatás kapcsán is szeretnénk: segíteni a laikus állampolgárt abban, hogy tudjon kérdezni, mérlegelni és dönteni.
A demokrácia nem azt jelenti, hogy mindenkinek mindenben igaza van. Azt jelenti, hogy senkitől nem lehet elvenni a jogot arra, hogy érintettként beleszóljon a közös ügyeinkbe. A tömegpártok között ma ez a valódi választóvonal.
A szerző oktatási szakértő.
