A mindent megszépítő messzeség számlájára írható, hogy a férfi emlékezetében az első mondatok úgy fogalmazódtak meg: „minden úgy indult, mint a tündérmese”. Ha jobban belegondolt, soha semmi nem indul úgy, mint a tündérmese. A józanság és a tapasztalat szólal meg utóbb, amire ötven éves korára szert tesz az ember.
Jó hírű középiskolába került, és ahogyan szétnézett a teremben az első tanítási napon a sok ismerős arc mellett sok idegent is látott. Szinte hihetetlen, de már ekkor arra gondolt, milyenek lesznek az érettségi találkozók. Pedig akkor még az első órára sem csöngettek be. A koraérett srác aznap is hajnalban ébredt, másfél-két órát olvasott, amikor anyja halkan nyitotta szobája ajtaját, és csak annyit mondott: ideje lesz kelni. A nyár Dosztojevszkijjel és Tolsztojjal telt. Szülei nem ismertek rá örökmozgó fiúkra, aki ritkán ment strandra, focizni és horgászni barátaival. A fél nyarat szobájában töltötte, ágya mellett halmozódtak a könyvek. Igyekezett maga is papírra vetni gondolatait, de nem érezte magát késznek az alkotásra, és íróasztala fiókjába rejtette kézirat-kezdeményeit.
Az első körbepillantás a teremben hozott egy másik, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető kérdést is. Ki fog közülünk elsőként meghalni? – tűnődött el a fiú, aki nem érezhette mondatának súlyát, aminek alján akkor egy kamasz zavaros gondolatait és félig sem feldolgozott olvasmányélményeit találta volna meg a lélekgyógyásza, ha képzeletbeli lámpásával az elme mélységeibe kívánt volna bevilágítani.
Az évek röpültek. Az osztályban szerelmek, barátságok szövődtek, és bomlottak fel, rokon- és ellenszenvek alakították a diákok életét. Dacoltak a tanári önkénnyel, és találtak egymásra azokban a küzdelmekben, amelyeket az iskola falai között vívtak meg. Már a felvételi jelentkezések beadása volt soron, amikor Zsuzsi hirtelen beteg lett. Hamar kiderült, hogy a baj óriási.
Diáktársai csak hetekkel később tudták meg, hogy az egyszerre csinos és okos lány, akit Budapestre szállítottak, leukémiás.
A félelemmel telített csendet az ezt követő hetekben vágni lehetett a teremben. Bármennyire törekedtek osztálytársai, mégis a legrosszabbra gondoltak. Közben szüleik a „korszerű és eredményes kezelések” mint utóbb kiderült, ebben az esetben hamis legendájával nyugtatták a gyerekeiket.
Ebben az évtizedekkel korábbi, telefon nélküli időszakban a személyes találkozókon lehetett hírekhez jutni. Zsuzsi szüleihez többen is jártak az osztályból, ők osztották tovább, amit megtudtak. Mindenki hinni akart abban, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Voltak, akik tudták, hogy nem fognak, és voltak, akik a végsőkig reménykedtek. Egy alkalommal az osztály fele meglátogatta a fővárosban a beteget.
Lement az érettségi, megvolt a bankett, lezajlottak a felvételik, a fiúk közül többen bevonultak katonának. A férfit egy laktanyában érte a hír, hogy Zsuzsi meghalt, és már megvolt a temetés.
Eszébe jutott az első tanítási nap, és zokogni kezdett. Nincsenek tündérmesék, csak a valóság.