A legújabb diplomáciai botrány alapjaiban rengeti meg a magyar külpolitika hitelességét. A Washington Post tényfeltáró írása szerint ugyanis Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az uniós tanácskozások szüneteiben rendszeresen, szinte forródróton tájékoztatta Szergej Lavrov orosz külügyminisztert az elhangzottakról. Sokatmondó, hogy a kormányzati kommunikáció érdemben nem is cáfolta ezeket a súlyos állításokat. Szijjártó csak azt tagadta, hogy az orosz titkosszolgálatok egy Orbán Viktor elleni önmerénylet megrendezését javasolták volna a kampány segítése érdekében. A titkos uniós információk oroszországi továbbításáról azonban mélyen hallgat. De jó szokásához híven a kormány elterelő hadműveletbe kezdett: Panyi Szabolcs oknyomozó újságíró került célkeresztbe, akit azzal vádolnak, hogy külföldi titkosszolgálatoknak segített Szijjártó lehallgatásában. Ez a narratíva azonban csak azt a célt szolgálja, hogy ne arról a példátlan incidensről legyen szó, amely Magyarország jövőbeni uniós tagságát is megkérdőjelezheti.
A hírszerzési adatok és a kiszivárgott dokumentumok alapján rendkívül sötét kép bontakozik ki. Kiderült ugyanis, hogy a magyar külügyi vezetés és az orosz diplomácia között nem csak informális, hanem operatív szintű az együttműködés, s ez, amint ezt Gabrielius Landsbergis volt litván külügyminiszter megerősítette, nyílt titok is volt a nyugati szövetségesek körében.
Egy Panyi Szabolcs által közölt 2020-as, az uniós társszolgálatok által rögzített beszélgetés tanúsága szerint Szijjártó Péter konkrétan azért lobbizott Lavrovnál, hogy az orosz fél segítsen befolyásolni a szlovákiai választásokat. A külügyminiszter moszkvai meghívót kért Peter Pellegrini akkori szlovák kormányfőnek, mivel az oroszbarát szavazók megnyerését tartotta a siker kulcsának a „Soros által pénzelt” ellenzékkel szemben. Ez a fajta politikai machináció, ahol egy uniós tagállam egy külső, ellenséges nagyhatalommal szövetkezik egy harmadik szomszédos ország belpolitikájának alakítására, példátlan az Európai Unió történetében.
A történtek rendkívül súlyos erkölcsi, politikai és technikai kérdéseket vetnek fel. Már önmagában az is megdöbbentő, hogy Szijjártó Péter állítólag nyílt vonalon, titkosítás nélkül kommunikál orosz kollégájával. Ráadásul egyértelműen kiderül, amit persze eddig is tudtunk: nemhogy nem szuverén a magyar külpolitika, hanem olyan függőségi viszonyba hozta a kormány a diplomáciát, ami miatt az uniós partnerek joggal tekintenek veszélyforrásként a magyar vezetés tagjaira.
Kérdéses, hogy ezek után a magyar külügyminiszter hogyan tud egyáltalán az európai kollégái szemébe nézni az uniós asztalnál, tudva, hogy ők is tisztában vannak azzal: minden elhangzott mondat percekkel később már Moszkvában landolhat.
Innen nincs visszaút a bizalomhoz. A magyar kormány végérvényesen leírta magát az uniós partnerek szemében. A magyar választók pedig válaszút előtt állnak. El kell dönteniük, egy Putyin-típusú, függőségben tartott állam polgárai akarnak lenni, vagy visszakövetelik a helyüket a valódi Európában.