„Ritoók Zsigmond az elmúlt hét évtizedben a magyar ókortudomány és klasszika-filológia kivételesen nagy formátumú életművét hozta létre. Munkásságában természetes egységbe illeszkedik klasszikus antik szövegek (köztük Arisztotelész Poétikája) értelmezése, magyarra fordítása, magas szintű kiadása, az ókori zeneesztétika forrásainak bemutatása, valamint irodalmi jelenségek és egész művelődéstörténeti korszakok mélyreható átvilágítása” – olvasható a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) megemlékezésében.
„Módszertanával mintapéldája lehet annak, amit az irodalommal való foglalkozás tágabb látóhatárú, kultúratudományi fordulatának nevezünk, de közben sohasem mondott le az irodalmi szöveg sajátos nyelvhasználatának tüzetes poétikai és retorikai vizsgálatáról, sőt a természettudományok módszertani inspirációjára is fogékonyan új, teljesebb és jelentősebb szintézisbe tudta foglalni a homéroszi epikus nyelv hálózatos működésére vonatkozó korábbi ismereteket.
Egyik legutóbbi úttörő művében (Homéros Magyarországon, 2019) feltárta és összegezte Homérosz sokrétű hazai hatástörténetét iskolai tanításban, tudományban, irodalmi művekben és műfordításokban, a 16. századtól egészen napjainkig. Ritoók Zsigmond műveinek anyagismerete, kiérlelt átgondoltsága és kristálytiszta stílusa egy nagy tudós-tanárra vall, aki nem csupán az egyetemi katedráról tanított: kifejtett gondolatai egyaránt hozzáférhetők, sőt élvezhetők a szaktudós, a középiskolai vagy egyetemi oktató, az egyetemi hallgató és a szélesebb művelt közönség számára. Évtizedeken át szerepet vállalt hazai és külföldi tudományos szervezetek fontos posztjain, eközben megingathatatlan erkölcsi alapállásával nemzedékek sora számára lett szaktudományának lelkiismerete, mondhatni erkölcsi iránytűje” – írja az MTA.
Ritoók Zsigmond 1929. szeptember 28-án született Budapesten. Nagyapja elismert belgyógyász, kórházigazgató, apja gépészmérnök volt, de az irodalom legalább olyan mértékben jelen volt a család életében, mint a természettudományok. Kamaszként Cicero egyik munkájának hatására kezdett el érdeklődni az ókor iránt, de hamar rájött, ehhez szüksége van a latin és az ógörög nyelv ismeretére, amelyet magánúton kezdett el tanulni. Szülei nem ellenezték, hogy bölcsész legyen, az egyetemen a görög és a latin mellett az angol és magyar szakon is végzett szemesztereket.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1952-ben kapott görög-latin szakos tanári diplomát, 1965-ben magyar szakos középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Végzése után tanársegédként dolgozott a görög nyelvi és irodalmi tanszéken. Az 1956-os forradalom után két évvel „népgazdasági érdekből” átirányították a középfokú oktatásba, valójában egyetemi kollégája, a halálra ítélt és kivégzett Brusznyai Árpád melletti kiállásáért kellett távoznia. Tizenkét évig az óbudai Martos Flóra Gimnáziumban tanított latint és történelmet.
Egyik legutóbbi úttörő művében (Homéros Magyarországon, 2019) feltárta és összegezte Homérosz sokrétű hazai hatástörténetét iskolai tanításban, tudományban, irodalmi művekben és műfordításokban, a 16. századtól egészen napjainkig. Ritoók Zsigmond műveinek anyagismerete, kiérlelt átgondoltsága és kristálytiszta stílusa egy nagy tudós-tanárra vall, aki nem csupán az egyetemi katedráról tanított: kifejtett gondolatai egyaránt hozzáférhetők, sőt élvezhetők a szaktudós, a középiskolai vagy egyetemi oktató, az egyetemi hallgató és a szélesebb művelt közönség számára. Évtizedeken át szerepet vállalt hazai és külföldi tudományos szervezetek fontos posztjain, eközben megingathatatlan erkölcsi alapállásával nemzedékek sora számára lett szaktudományának lelkiismerete, mondhatni erkölcsi iránytűje” – írja az MTA.
Ritoók Zsigmond 1929. szeptember 28-án született Budapesten. Nagyapja elismert belgyógyász, kórházigazgató, apja gépészmérnök volt, de az irodalom legalább olyan mértékben jelen volt a család életében, mint a természettudományok. Kamaszként Cicero egyik munkájának hatására kezdett el érdeklődni az ókor iránt, de hamar rájött, ehhez szüksége van a latin és az ógörög nyelv ismeretére, amelyet magánúton kezdett el tanulni. Szülei nem ellenezték, hogy bölcsész legyen, az egyetemen a görög és a latin mellett az angol és magyar szakon is végzett szemesztereket.
Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1952-ben kapott görög-latin szakos tanári diplomát, 1965-ben magyar szakos középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Végzése után tanársegédként dolgozott a görög nyelvi és irodalmi tanszéken. Az 1956-os forradalom után két évvel „népgazdasági érdekből” átirányították a középfokú oktatásba, valójában egyetemi kollégája, a halálra ítélt és kivégzett Brusznyai Árpád melletti kiállásáért kellett távoznia. Tizenkét évig az óbudai Martos Flóra Gimnáziumban tanított latint és történelmet.
1970-ben visszakerült az ELTE-re, az MTA ókortudományi tanszéki kutatócsoportjának tudományos munkatársa, majd főmunkatársa lett. A görög-latin kultúrával és a klasszika-filológia történetével foglalkozó írásaira a tudományos világ is felfigyelt. Az irodalomtudomány doktora fokozatot 1985-ben A korai görög epika című értekezésével nyerte el.
1986-tól az egyetem latin nyelvi és irodalmi tanszékén volt egyetemi tanár, 1987 és 1993 között tanszékvezető. 1999-es nyugállományba vonulása után oktatói tevékenységét professor emeritusként folytatta. 1980-ban a Magyar Ókortudományi Társaság főtitkárává, 1985-ben ügyvezető társelnökévé, 1991-ben elnökévé választották, e tisztséget 1997-ig töltötte be.
Ösztöndíjasként kutatott Oxfordban, a Magdalen College-ban, vendégtanár volt a grazi és a heidelbergi egyetemen. Folyamatosan jelentek meg publikációi a görög-latin költészet, a görög esztétikai gondolkodás és a magyar klasszika-filológia történetének témaköreiben. Kiadta Arany János kéziratban és töredékesen megmaradt Szophoklész-fordításait, a görög zeneesztétikával kapcsolatos kutatásai úttörő jelentőségűek.
1990-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-tól rendes tagja volt. 1990-től az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnökhelyettese, majd 1996 és 1999 között elnöke volt, e minőségében az MTA elnökségének is tagja volt. 2007-ben a Vallástudományi Elnöki Bizottság elnöke lett. 1993-tól tíz éven át az Acta Antiqua című tudományos szakfolyóirat főszerkesztője volt, több ókori témájú egyetemi és középiskolai tankönyv szerzője vagy társszerzője.
A református egyház ifjúsági tevékenységében már az 1950-es évek elején tevékeny szerepet játszott. 1956 után ötvenöt évig volt a budapesti Kálvin téri egyházközség presbitere, majd tiszteletbeli főgondnoka. A Magyar Református Presbiteri Szövetség elnöke is volt, és komoly munkát vállalt az új budapesti református középiskola megindításában.
Teljesítményének legfőbb elismerései: Széchenyi díj, 2001; Bolyai alkotói díj, 2009; Magyar Corvin-lánc, 2018.
