Ilyen addig a rock hírességei közül csak a Beatles mesés négyesével történt meg, de senki nem csodálkozott az újabb avatáson, mert 1975. augusztus 9-én, a Rock Music Awards első ceremóniáján Elton Johnt választották az év kiemelkedő személyiségévé. Az esemény néhány esztendő múltán kudarcba fulladt – Linda Ronstadt „Ki törődik vele?-díjátadónak” nevezte –, ám a kaliforniai Santa Monicában tényleg az akkori idők szupersztárját tüntették ki.
John 1972 és 1975 között hét egymást követő nagylemezzel került az amerikai albumlisták élére, ehhez fogható szériát korábban senki nem produkált az Egyesült Államokban. Ám a szerző-előadó nem csupán az óceán túloldalán aratott, hiszen a Don’t Shoot Me I’m Only the Piano Player (1973), a Goodbye Yellow Brick Road (1973), a Caribou (1974), valamint az addigi leghíresebb dalait tartalmazó Greatest Hits album (1974) Nagy-Britanniában és az Államokban is a csúcsra jutott.
Az amerikai listavezető Honky Château-nak (1972), valamint az „odaát” ugyancsak éllovas Captain Fantastic and the Brown Dirt Cowboynak (1975) az Egyesült Királyságban be kellett érnie a szerény második hellyel... Az önéletrajzi ihletésű Fantasztikus kapitány az USA-ban az élen debütált a listán – ez volt az első album, amely a topon kezdett –, és hét héten át a tetőn is maradt.
Közben olyan számok szóltak a világ rádióiból és hangzottak fel a csillogó, fekete lemezeken, mint a Rocket Man (2. volt az Egyesült Királyságban, 13. az Egyesült Államokban), a Crocodile Rock (5. / 2.), a Daniel (4. / 7.), az albumcímadó Goodbye Yellow Brick Road (6. / 4.), a Beatlestől átvett Lucy in the Sky with Diamonds (10. / 3.), a Philadelphia Freedom (12. / 4.), vagy a Kiki Dee-vel közösen előadott Don’t Go Breaking My Heart, amely egyaránt vezette a brit és az amerikai listát.
A Marilyn Monroe tiszteletére írt Candle in the Wind – a Sorry Seems to Be the Hardest Wordhöz hasonlóan – a 11. volt Britanniában 1974-ben, ám 1997-ben, amikor Diana hercegnő halála nyomán Elton John átdolgozta, nemhogy első, de 33 millió eladott példánnyal világcsúcstartó lett. A számot máig a földkerekség második legkelendőbb kislemezeként tartja számon a Guinness Rekordok Könyve. (Az első az All I Want for Christmas Is You, melynek nyomán Mariah Carey-t 1994 óta „a karácsony királynőjének” nevezik.)
Elton John többfrontos diadalmenetére jellemző, hogy 1976-ban megjelent a Here and There nagylemez, amelynek címében a „here” a londoni Royal Festival Hallt, a „there” a Madison Square Gardent jelentette. Az élő album felvételeit 1974-ben rögzítették Albionban, illetve New York-ban, ahol a Madisonban 1976. augusztus 10. és 17. között egymás után hét telt házas koncertet adott a komponista-zongorista-énekes.
A művész hetvenhatban azért is a középpontba került, mert a Rolling Stone magazinban napvilágot látott interjújában kijelentette: „Nincs semmi baj azzal, ha lefekszel egy saját nemű személlyel.” Előzőleg Richard Blackwell, aki 1960-tól minden évben közzétette a tíz legrosszabbul öltözött nő lajstromát, Johnt is szerepeltette a listán. Amikor megkérdezték tőle, hogyan került a sorba egy férfi, így válaszolt: „Az a benyomásom, Elton sem tudja, nő vagy férfi akar-e lenni.”
Abban viszont a billentyűk és a hangjegyek ura eltökélt volt, hogy 1976 májusában megvásárolta a Watford FC-t. „A klub állandó boldogságforrás a számomra” – említette. Majd még inkább ellágyultan idézte fel: „Azon az estén, amikor 1978. október 4-én az Old Traffordon 2-1-re nyertünk, és kiejtettük a Manchester Unitedet a Liga Kupából, még harmadosztályúak voltunk, ám az újságok, amelyek addig szinte soha nem írtak a Watfordról, egyszer csak Elton John Rocket Manjeinek kezdték nevezni futballistáinkat.”
Tényleg róla szólt minden, ám ennek nem mindig örült. Sikerei csúcsán tűnődve jegyezte meg: „Nem akarom úgy végezni, mint Elvis. De kész őrület, ami körülöttem van. Ha elmegyek a vidámparkba, tizenöt őrző-védő mozog velem; néha úgy érzem magam, akár a pápa.”
Legalábbis egy rockpápa.
