A kihívást bemutató videón egy amerikai egyetem új hallgatóit gyűjtötték össze, hogy a világ különböző országaiból, nemzetiségeiből, anyagi, vallási és szellemi közegeiből összemérjék az önköltséges és ösztöndíjas tanulók társadalmi helyzetét. A diákok egymás mellett állnak, majd a különböző kérdéseket hallva azok léphetnek kettőt előre, akik azzal az adott problémával még nem szembesültek. Nyilván a privilégiumok mibenlétének szemléletes – bár meglehetősen szájbarágós – eszköze ez a játék, így, hogy csak mi négyen vagyunk rá itthon, nagy élmény nem lesz, de más ötletem nincs az unaloműzésre. Megértvén a játékszabályokat, a férjemre az az arc ül ki, amilyen a horrorfilmekben azokra, akik a józan észt egy szál magukban megtestesítve óva intik a többieket attól, hogy felmenjenek a padlásra, ahonnan a kacagó gyerekhangot hallják.
– Ne játsszunk ilyet! – mondja, és minden addigi mosoly szétszalad az arcáról.
– Mit izélsz, gyere már! Amúgy is, mi félnivalód van neked holmi társadalmi kérdésektől, te tizedik emeleti zuglói ficsúr? – válaszoltam.
Az eredeti játékban egy egész futballpályányi helyen lépkednek, én a kislakás két lehető legtávolabbi pontján, a folyosó végében reggel óta rám várakozó szennyeshalom és a konyhapulton álló airfryer között szúrtam le a pálya határait. Kiválasztom az egyik kérdéssort a sok közül, angolról fordítom a pontokat – persze csak azokat olvasom fel, amelyek egy hét és tíz évesnek egyáltalán reálisak lehetnek, ami még tovább szűkíti a találatok lehetőségét, de emlékeztetem magam, hogy vagy ez van, vagy a Jégvarázs a héten hatodjára. Így elkezdem.
– Akinek legalább az egyik szülője főiskolát vagy egyetemet végzett, az lépjen kettőt előre!
– Akinek a szülei nem váltak el, nem mentek külön, az lépjen kettőt előre!
– Aki városi környezetben nevelkedett, az lépjen kettőt előre!
– Akinek nem kellett még kihagynia étkezést azért, mert nem volt mit ennie, az lépjen kettőt előre!
A fanatizmusra (és echoláliára) egyébként is hajlamos gyerekeim eddigre már óriási lelkesedéssel kántálják a mondatok végén, hogy „AZ LÉPJEN KETTŐT ELŐRE”, amire én meglehetős önteltséggel nézek a férjemre, jelezvén, hogy igazam volt, se neki, se Vekerdy tanár úrnak nem lehet kifogása, hiszen a gyerek egyszerre mozog és érzékenyítődik, a játék remek.
– Akinek kiskorában volt korrepetítora, babysittere vagy más ház körüli segítsége, az lépjen kettőt előre!
– Akit nem csúfoltak vagy bántalmaztak testi hibája miatt, az lépjen kettőt előre!
– Aki nem érezte magát kényelmetlenül egy vicc miatt, ami a származására vonatkozott, az lépjen kettőt előre!
– Akinek soha nem kellett anyagi okokból költöznie, az lépjen kettőt előre!
– Akinek soha nem kellett szégyenkeznie a ruhái vagy más holmijai miatt, az lépjen kettőt előre!
Így jöttek a kérdések egymásután. Az ismétlődő hanglejtés és a gyerekek skandálása elég monotonitást generált, hogy elbambuljak. Ha már ott voltam, szétszortíroztam a szennyest, és átkutattam a kisnadrágok gesztenyével, kövekkel, lejárt valutákkal telerakott zsebeit, és közben elgondolkodtam, hogy nem létezhet olyan ember, akire ezek a pontok mind igazak. Amikor is a nagy elmélázásomat a kisfiam véres csatakiáltása szakította meg: NYERTEM! És tényleg. Elért a konyha végébe, és most a fenekét rázva ünnepli egyértelmű győzelmét. A nővére csapkod, dühöng két lépéssel mögötte, mert a sokat csúfolt heterokrómiája miatt nem tudott győzni. Mögöttük, úgy nagyjából félúton a két végpont közt, ott áll az apjuk, aki a ‘80-as évek alsóközéposztálybeli gyerekeként sosem élt meg valódi szűkösséget. Persze érzelmileg talán elhanyagoltabb volt mindőnknél, de arra a kérdéssorra, ami anyagi vagy társadalmi hiányok helyett a lelki nélkülözést veszi a hátrány mértékegységnek, valószínűleg még egy-két generációt várnunk kell. Ha ezidőtájt volt tévéd, biciklid meg párizsis kenyered, nem volt okod panaszra, neki meg egykeként még saját szobája és videólejátszója is volt, elkényeztetett, úri gyerek.
