Március 22-én Olaszországban a választópolgárok egy olyan kérdésben mondhatják ki a végső szót, amely alapjaiban rengetheti meg az állam gépezetét. A szavazólapokon ugyan csak száraz, bikkfanyelven megfogalmazott kérdések szerepelnek majd a bírósági szervezeti rendről és a fegyelmi bíróságok felállításáról, ám a sorok között egy kőkemény politikai hatalmi harc húzódik meg. A tét nem kevesebb, mint Giorgia Meloni kormányfő politikai öröksége, az igazságszolgáltatás függetlensége és az olasz demokrácia egyik legrégebbi, legmélyebb konfliktusának feloldása.
A tervezett reform hátterében az áll, hogy az olasz igazságszolgáltatás malmai még más országokéhoz képest is lassan őrölnek. Nem ritka, hogy egy polgári per hét évig, egy büntetőeljárás pedig átlagosan nyolc évig húzódik, mire jogerős ítélet születik. A bíróságok asztalain összesen mintegy négymillió ügy tornyosul, és a rendszer lassúsága miatt rengeteg eljárás elévül, mielőtt az igazság kiderülne. Ez a bénultság nem csak jogi szempontból vet fel aggályokat, hanem súlyos gazdasági terhet is jelent, hiszen a jogbizonytalanság elriasztja a hazai és külföldi befektetőket, ami szakértők szerint évente akár egyszázaléknyi GDP-növekedéstől is megfosztja Olaszországot. Nem meglepő tehát, hogy az olaszoknak alig negyven százaléka bízik hazája igazságszolgáltatásában.
A reform esetében azonban nem csak a hatékonyság növeléséről van szó; hanem a konzervatív oldal évtizedes sérelmeiről is: ez az oldal a bírákat „vörös talárosoknak” minősítette.
Silvio Berlusconi élete végéig hangoztatta, hogy politikai boszorkányüldözés áldozata, és bár több tucat eljárás indult ellene, végül csak egyetlen adóügy kapcsán született ellene jogerős elítélés. Több ügye viszont elévült. A nagy kérdés, amit mindenki politikai hovatartozása szerint válaszol meg: vajon az ügyészség élt vissza a hatalmával politikai célokból, vagy sok választó nem ismerte fel, milyen bűncselekményeket követett el a volt kormányfő?
Meloni reformjának két legvitatottabb pillére a bírói és ügyészi munka radikális szétválasztása, valamint az igazságszolgáltatás önkormányzati szerveinek átalakítása.
Eddig az olasz jogászok viszonylag könnyen válthattak az ügyészi és a bírói szerepkörök között, a jövőben azonban már pályájuk elején dönteniük kellene. Ennél is radikálisabb a javaslat, amely szerint a bírák és ügyészek felett rendelkező testületek tagjait nem belső választásokkal, hanem a parlament által összeállított listáról, sorsolással választanák ki. Carlo Nordio igazságügyi miniszter, Meloni bizalmasa, azzal érvel, hogy csakis ez a „radikális terápia” képes megtörni azokat a belső, maffiaszerű hálózatokat, amelyek eddig önkényesen döntöttek előléptetésekről és fegyelmi ügyekről. A sorsolás gondolata azonban éles ellenállást váltott ki éppen azokból, akik a maffia elleni harc arcai Olaszországban. Olyan neves ügyészek, mint Nicola Gratteri vagy Nino Di Matteo, akik évtizedek óta rendőri védelem alatt élnek a bűnszervezetek fenyegetései miatt, attól tartanak, hogy a reform valójában rövid politikai pórázon tartja majd az igazságszolgáltatást. Gratteri szerint a változások után csak a bűnözőknek és a korrupt politikusoknak nem kell majd félniük a bíróságoktól, míg Di Matteo – bár maga is kritizálta a rendszer belső visszásságait – a reform ellen kampányol, mert úgy látja, az aláássa a hatalmi ágak szétválasztását.
A konfliktus éle azonbanegy másik kérdésben vált igazán hevessé. Meloni nyíltan
azzal vádolja a bírákat, hogy ideológiai alapon szabotálják kormánya törekvéseit az illegális migráció visszaszorítására.
Az albániai befogadóállomások üresen állnak, mert több bírósági ítélet is megakadályozta a menedékkérők oda történő átszállítását. A miniszterelnök „szótlanul” állt az olyan döntések előtt, mint amikor egy római bíró kártérítésre kötelezte az államot egy többszörös bűnelkövető illegális bevándorló javára, vagy amikor egy palermói bíróság tetemes összeget ítélt meg egy német civil szervezetnek egy korábbi kikötőzár megsértése kapcsán. Meloni olvasatában a bírák itt már nem a jogot értelmezik, hanem a nép akaratát és a demokratikus választások eredményét semmisítik meg. Ebben a feszült légkörben lépett elő az ország másik legnépszerűbb politikusa, a 84 éves Sergio Mattarella államfő. A szicíliai származású, méltóságteljes és rendszerint távolságtartó elnök bár elvileg a politika felett áll, finom gesztusokkal mégis a reform ellenzőit bátorítja. Mattarella szokatlan látogatása a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsnál és a testület érdemeinek hangsúlyozása egyfajta néma diplomáciai hadüzenet Meloni terveivel szemben. Ahogy közeledik a népszavazás napja, az olasz választóknak nemcsak a jogi paragrafusokról kell dönteniük, hanem arról is, kinek a víziójában bíznak jobban: a miniszterelnökében vagy a stabilitást és az intézményi folytonosságot védelmező elnökében. Bár Meloni azt állítja, politikai jövője nem függ a referendum kimenetelétől, a vereség mégis komoly sebet üthetne hatalmi gépezetén.
