Így vallott az író száz évvel ezelőtt, 1926-ban: „Paraszti témákról nem tudok írni, mivel a falut nem szeretem. Meglátásom szerint a falu sokkal erősebben kulák jellegű, mint ahogyan azt gondolni szokás. A munkáséletről nehezen tudok írni. Annak ellenére, hogy sokkal tágabb képem van, mint a parasztiról, mégsem ismerem elég jól. (…) Intenzíven érdeklődöm viszont az orosz értelmiség élete iránt, az értelmiséget szeretem, az ország nagyon fontos, habár erőtlen rétegének tartom. (…) Írni tehát csak a szovjet értelmiség életéről tudok. Gondolkodásmódom azonban szatirikus.”
Mihail Bulgakov (1891–1940) idézett vallomása nem ars poetica, hanem kihallgatási jegyzőkönyv részlete a titkosrendőrség irattárából. (A forrás Kiss Ilona összeállítása, Bulgakov: Sárba taposva – Naplók, levelek 1917–1940. Magvető, 2004.) A rettegett Egyesített Állami Politikai Hivatal (OGPU) úgy idézte be, hogy a moszkvai Művész Színházban éppen másnapra volt kitűzve új drámájának főpróbája. A Turbin család napjai átcsúszott a cenzúrán, de a próbák láttán valaki feljelentette a szerzőt, hogy együttérzést kelt az osztályellenség iránt. Erre házkutatást tartottak nála, naplóját és kéziratait lefoglalták.
A szovjetellenességgel gyanúsított írót kikérdezték polgárháborús múltjáról is, ő pedig beismerte: „teljes egészében a fehérekkel rokonszenveztem, akiknek visszavonulását elborzadva és értetlenül szemléltem”. Indexre tett kisregényéről, a Kutyaszívről azt mondta: „sokkal rosszindulatúbbra sikeredett, mint azt alkotás közben terveztem, és a letiltás oka számomra érthető”. Arról viszont hiába faggatta a csekista, bizonyos Gengyin, hogy az inkriminált művekből kinek olvasott fel a Zöld lámpa irodalmi körben. Hallgatóit nem volt hajlandó megnevezni, hangsúlyozottan „etikai jellegű megfontolásokból”.
Bulgakov, az ifjú kijevi orvos a kutyaszorítóban is tisztességes maradt. Meghurcoltatása után visszakérte az elkobzott jegyzeteket. Lunacsarszkij művelődési népbiztosnak levelében panaszolta fel, hogy azok híján nem tud dolgozni új regényén, amelynek „semmiféle politikai vonatkozása nincs”. Egy ideig a felvilágosítás fegyverével harcolt a népegészségügy frontján – a járványosan terjedő szifilisz ellen. Üzemi lapokba írt, olvasói levelek nyomán figurázta ki a rendszer mindennapi abszurditását. Ám fanyar humorát, ahogy a diktatúra bekeményített, egyre kevésbé tűrték meg a korlátolt csinovnyikok.
A hallgatásra kárhoztatott szerző elkeseredésében a kormányhoz fordult: ha írásait nem engedik megjelenni, akkor hadd vándoroljon ki. Ezután történt a gyilkos szatírába kívánkozó eset, 1930. április 18-án. Megcsörrent Bulgakov telefonja. Maga Sztálin szólt bele, a meghökkent író pedig először azt hitte, egy részeg cimbora ugratja eltúlzott grúz akcentussal… Felvették színházi dramaturgnak, de kéziratait nem kapta vissza. Végül mégis megszületett a nagy mű. Mert a készülő „politikamentes” regény, amelyre a népbiztosnak hivatkozik, bizonyosan nem más, mint a világirodalom klasszikusa: A Mester és Margarita.