Gyorsan tanul az Európai Unió, inkább csak vétójog nélküli tagságot kínál a balkáni országoknak

Miközben az Európai Unió egyre inkább a differenciált integráció, a „megerősített együttműködés” és ezzel együtt egy kétsebességes Európa irányába halad, az unió bővítési politikája előtt is új korszak körvonalazódik. A tagállamok egyre inkább belátják, hogy a bővítési folyamat megrekedt. Az utolsó új belépő, Horvátország 2013-ban csatlakozott, azóta azonban nem történt áttörés, a nyugat-balkáni országok tovább várakoznak. Most azonban egy javaslat, amely szerint a jövőbeni új tagállamok csak a vétójog lemondásával nyerhetnének bebocsátást az unióba, új lendületet adhat az európai diskurzusnak – miközben komoly politikai hullámokat is kelt a kontinens délkeleti peremén.

Több vezető uniós tagország a vétójog nélküli tagság ötletét vetette fel. A hír futótűzként terjedt el a Balkánon. Bosznia-Hercegovinától Szerbiáig, Albániától Észak-Macedóniáig politikusok és elemzők sokasága reagált, leginkább pozitívan. Bosznia külügyminisztere, Elmedin Konaković például „fenomenális ötletnek” nevezte a kezdeményezést, amely szerinte nemcsak a gazdasági fejlődést és a befektetések növekedését segítené elő, hanem a fiatalokat is otthon tartaná a térségben. Hasonló álláspontot fogalmazott meg Edi Rama albán kormányfő és Aleksandar Vučić szerb elnök is, utóbbi azzal érvelt, hogy számára nem a vétó a döntő kérdés, hanem az európai belső piacba való bekapcsolódás.

Emmanuel Macron francia elnök évek óta arra figyelmeztet, hogy a konszenzuskényszer bénítja az unió döntéshozatalát, s minden új taggal nő a veszélye annak, hogy a 27-ből valaki mindig blokkolja a közös döntéseket. Anton Hofreiter, a német Bundestag EU-ügyi bizottságának elnöke szintén úgy véli: amíg az unió saját működési mechanizmusait nem modernizálja, addig az új belépők számára korlátozott jogkörű, vétójog nélküli tagságot kellene felajánlani. Ez ideiglenes megoldás lehetne addig, amíg a közösség belső reformjai lezajlanak.

Az EU egyrészt döntéshozatali képességét kívánja megőrizni, másrészt újraélesztené a bővítési perspektívát azok számára, akik már évek óta a közösség ajtaján kopogtatnak. A tagállamok vétójogának kérdése ugyanis nem csupán technikai részlet, hanem az uniós önazonosság központi eleme. A vétó a tagállami szuverenitás utolsó bástyája az uniós döntéshozatalban –, ezért az erről való lemondás egyfajta „szimbolikus áldozathozatal”.

Nem mindenki látja azonban ennyire egyszerűnek a képletet. A német kereszténydemokrata David Preisendanz, a CDU/CSU frakció EU-bővítési jelentéstevője óvatosságra intett. Szerinte bármiféle, akár korlátozott tagság is csak akkor képzelhető el, ha az országok valóban végrehajtják a szükséges reformokat, elsősorban a jogállamiság és az igazságszolgáltatás függetlensége területén. Szerbia esetében – mint mondta – most inkább visszalépés tapasztalható e téren, és ez kizárja, hogy bármilyen formában is érdemi csatlakozásról lehessen beszélni.

A balkáni országok lelkes reakciója mégis sokat elárul arról, hogy a csatlakozásra várók kezdik elveszíteni a reményt arra: egyszer a közösség tagjai lehetnek. Az EU-tól érkező üzenetek – reformtörekvések, partnerség, fokozatos integráció – a térségben egyre inkább üres szólamoknak hatnak. Az új javaslatban ezért sokan a remény visszatérését látják: annak jelét, hogy az európai ajtó nem zárult be véglegesen. De az is látszik, hogy néhány országban – főként Szerbiában – téves várakozások élnek arról, hogy a belső piacra jutás „ingyenjegyet” jelentene. Az EU világossá tette: bármiféle integrációs előrelépés csak a demokratikus normák megerősítésével, nem pedig megkerülésével lehetséges.

A reformra irányuló javaslat ugyanakkor illeszkedik egy tágabb uniós trendbe. A „kétsebességes Európa” gondolata már nem tabutéma: az unió belső magját alkotó államok (például Franciaország, Németország, Hollandia) úgy vélik, a hatékonyság érdekében bizonyos területeken előre kell haladniuk azok nélkül, akik erre még nem készek. A közös adópolitika, a védelmi integráció vagy akár a migrációs szabályozás terén már ma is léteznek különböző együttműködési szintek. Ugyanez a logika terjedhet át a bővítésre is: a teljes jogú tagság helyett átmeneti státusz, fokozatos integráció, majd csak később a szavazati jog és a vétó megszerzése.

Ez a gondolat összefügg Európai geopolitikai valóságával is. Oroszország és Kína befolyása a Nyugat-Balkánon az elmúlt években nőtt, s az EU-nak is fel kell ismernie, hogy a végtelenre nyújtott várakozás nemcsak politikailag, de biztonsági szempontból is kockázatos. Egy több lépcsőben zajló, rugalmasabb csatlakozási modell ezért a a hatalmi egyensúly újraértelmezésének kísérleteként is értékelhető.

A bővítés vétójog nélküli változata valószínűleg nem mindenki számára vonzó, de új keretet adhat a megrekedt folyamatnak. A nyugat-balkáni országok számára a legnagyobb tét nem a vétó megléte vagy hiánya, hanem az, hogy végre belátható időn belül részévé válhatnak annak az Európának, amelyhez kulturálisan és gazdaságilag már most is tartoznak.