A közel-keleti konfliktusok eszkalálódása és az Egyesült Államok regionális szerepének gyengülése új lendületet adott egy korábban tabunak számító vitának Törökországban: vajon szüksége van-e Ankarának saját atomfegyverre? Az utóbbi hetekben a török kormányzati körökben és a közvéleményben is mind hangosabban hallatszanak azok a vélemények, amelyek szerint a nemzetbiztonság érdekében ideje felülvizsgálni az eddigi, kizárólag NATO égisze alatt zajló védelmi stratégiát.
Amikor Hakan Fidan külügyminisztert egy televíziós interjúban arról kérdezték, Törökország törekszik-e atomfegyver kifejlesztésére, sejtelmes mosoly kíséretében e mondattal válaszolt: „Erre most inkább nem válaszolnék.” Ez a rövid jelenet azonnal vihart kavart – a politikus reakciója sokak számára azt jelezte reakciója azt jelezte, már nem csak spekulációról van szó, hanem stratégiai megfontolás tárgya a döntéshozók részéről.
Törökország már az 1960-as évek óta az atomsorompó-szerződés (NPT) tagja, hivatalosan elutasítva a nukleáris fegyverek terjedését. Ugyanakkor Recep Tayyip Erdoğan elnök az elmúlt években többször is nyíltan sérelmezte, hogy „egyes országoknak lehet atombombájuk, másoknak meg nem”, ami nyílt utalás volt a közel-keleti aszimmetriákra – mindenekelőtt Izraelre. Az izraeli nukleáris monopólium régóta feszültségforrás Ankara számára, amit Irán folyamatos technológiai előretörése tovább élez.
A török katonai és energetikai infrastruktúra fejlesztése pedig mindinkább alkalmas egy kettős felhasználású – civil és potenciálisan katonai – atomprogram alapjainak megteremtésére.
A Roszatom által épített akkuyu-i atomerőmű és a leendő további projektek jelentős technológiai tudást, kutatói kapacitást és nemzetközi partnerekhez való hozzáférést biztosítanak.
A török közvéleményben és politikai elitben egyaránt növekszik az elégedetlenség az Egyesült Államokkal szemben. A szíriai konfliktus, a kurd fegyveres csoportok amerikai támogatása és a hitszónok, Fethullah Gülen kiadatási ügyében mutatott amerikai vonakodás mind hozzájárult a töréshez. Az Egyesült Államok NATO-n belüli garanciái tehát Ankarában egyre kevésbé számítanak biztosítéknak – különösen egy olyan régióban, ahol az erő egyre inkább az önálló katonai képességekben mérhető.
A török politikai diskurzusban ma már megjelennek olyan elemzők, akik szerint az atombomba nem provokatív lépés, hanem szükségszerűség, mert biztosítaná a térség stabilitását. A török sajtó és közösségi média fórumain a „nukleáris szuverenitás” jelszava egyre népszerűbb, főként a fiatalabb, nacionalista szavazók körében.
Egy esetleges török atomprogram geopolitikai lavinát indíthatna el.
Görögország, Egyiptom, Szaúd-Arábia és Irán valamennyien reagálni kényszerülne, ami a tömegpusztító fegyverek elterjedésének új hullámát hozhatná a Közel-Keleten és a Földközi-tenger térségében.
Emellett a NATO-n belül is példátlan feszültséget eredményezne, hiszen a szövetség alapszerződése tiltja az egyoldalú nukleáris fegyverkezést.
Európai szempontból különösen érzékeny kérdésről van szó: Törökország az EU-tagállamok közvetlen szomszédságában helyezkedik el, és már jelenlegi politikai irányváltásai is komoly stratégiai kihívást jelentenek Brüsszel számára. Egy török atomprogram akár az európai védelmi integráció felgyorsítását is kikényszerítheti, hasonlóan ahhoz, ahogy Oroszország ukrajnai háborúja új lendületet adott a közös védelempolitikai kezdeményezéseknek.
Noha a retorika egyre élesebb, a gyakorlatban Törökország még messze van az atomfegyver előállításától. Az ország jelenleg sem urándúsítási, sem plutónium-feldolgozási kapacitással nem rendelkezik, és az ilyen irányú lépések gyors nemzetközi szankciókat váltanának ki. Ankara mozgástere tehát korlátozott – de politikai üzenetként az „atomopció” felvetése már önmagában is erőteljes fegyver a diplomáciai sakkjátszmában.
Törökország atomhatalommá válása rövid távon valószínűtlen, de tény, hogy már nyíltan beszélnek a kérdésről, ami önmagában is jól mutatja a regionális biztonsági rend átalakulását. Egy világban, ahol a szövetségi rendszerekbe vetett bizalom erodálódik, és a hatalom újra a nemzeti szuverenitás mértékében mérhető, az atomfegyver – akár csak gondolatként is – a modern török politikai gondolkodás része lett.
