Bármit csinált, bármihez nyúlt, a kezében minden érdekessé vált. Minden munkájából az alkotás friss izgalma, alkotó szellemének találékonysága és játékos derűje sugárzik. Megformálásukat pedig áthatja megalkuvást nem ismerő művészi igényessége, hibátlan mesterségbeli tudása. Sokféle műfajban dolgozott, életműve sokfelé ágazik, mégis rendkívül koncentrált. Az a fajta művész volt, aki bármelyik munkájáról azonnal felismerhető, és nem azért, mert a stílusa változatlan, hanem mert a látásmódja, vagy talán pontosabb azt írni: gondolkodásmódja eltéveszthetetlenül egyedi. Művei voltaképpen vizuális és konceptuális problémákra tett megoldási kísérletek. Amelyeknek már a kérdésfelvetése is legalább annyira jellemző, mint a válasz.
Maurer Dóra kirobbanó tehetsége az 1950-es évek második felében nem fért bele az akkori művészetoktatás és művészetpolitika merev kereteibe. Szétfeszítette őket, és a rendszer is enyhült. Mire újból nem fért volna bele, művei már nem tűrtek maguk körül keretet.
Grafikusnak készült, kivételes rajzkészségét nem lehetett nem felismerni, sőt elismerni, de független szelleme nem mintákat követett, hanem a minták mélyén meghúzódó összefüggéseket kereste. Különös jelenség lehetett a fiatal lány, aki visszaemlékezése szerint a Képzőművészeti Főiskolán nem találta a helyét, teremről teremre járt, ahol valami érdekeset látott, oda beült, és kis rajzokat készített. Az intézmény vezetői nem így képzelték az oktatását. De nem okozott gondot, hogy az akkor elvárt realista, expresszionista vagy más stílusban dolgozzon, csakhogy hiába, nem tudott úgy alkotni, hogy ne lépje át a kijelölt határokat. Mestereit azonban nem lehetett kijelölni, fenntartotta jogot, hogy maga válassza meg őket. Diplomamunkáját 1961-ben annak rendje és módja szerint elutasították, de megtanulta, hogy a művészet mint mesterség megélhetést ad, sőt, bizonyos készenlétet, ami által biztosítani tudja, hogy folytathassa önálló kísérleteit. Bár diplomát nem kapott, négy évtizeddel később, 2003-tól egyetemi tanár lett volt iskolájában.
Meghalt Maurer DóraHamar kijutott külföldre, és jellemző tudatosságára – vagy biztos ösztöneire –, hogy első útja Olaszországba és Görögországba vezetett: a legősibb európai mintákkal akart megismerkedni, hogy erről az alapról teremtse meg saját modern művészetét. 1968-ban kötött házassága az akkor Bécsben élő Gáyor Tiborral két ragyogó művész szövetsége volt, és egyben lehetőség tájékozódásának tágítására.
Rézmetszettekkel indult, könyvet is írt róla 1976-ban, de a tökéletes mesterségbeli tudással készített nyomatokról figyelme egy idő után a nyomólemez felé fordult. Ami addig láthatatlan, a kész mű mögött eltűnő eszköz volt, maratások, hajlítások révén maga is műalkotás vált.
Pályája hasonló mozdulatok sorozata. Érdeklődése a geometrikus formák iránt is ekkor erősödött fel, és ahogy egyik művének címében jelezte, a Rejtett struktúrák foglalkoztatták. Olyan alkalmazott grafikai munkáiban is nyoma van ennek, mint az 1970-es évek második felében Tandori Dezső köteteihez – többek között A mennyezet és padló, 1976, „Itt éjszaka koalák járnak”, 1977 – készített könyvborítók esetében. Akkoriban nagy feltűnést keltettek: hát így is lehet könyvet tervezni? A hajtogatásokkal és szétterítésekkel a vizuális jel létrejöttének folyamatát képezte le. Jelet hagyni és eltüntetni – ez végső soron a művészet metafizikai alapkérdését veti fel. Minden lehetséges médiumot bevont vizsgálataiba, a fényképezést, a filmet és performanszt is.
Képmutatás című performansza, amellyel 2013-ban részt vett a Műcsarnok tulajdonjogának megváltoztatása elleni tiltakozásban, bármily aktuális művészetpolitikai célja volt is, ugyanebbe a sorba tartozik. A bejárat előtti lépcsőn, a modern művészet patinás kiállítótermén kívül felmutatja egyik szívvidítóan pompás képét. Ha művészetének nincs hely odabent, egyszemélyes kiállításán maga a művész lesz a kiállítófelület.
Utolsó pályaszakaszának nagy méretű geometrikus designjai először derűs, telt színeikkel hívják fel magukra a figyelmet. Megfoghatatlan. miféle átható életöröm sugárzik az egyenes vagy ívelt hasábokból, egymásra csúsztatott, egymást keresztező téglalapokból. Mindegyik panel egy-egy rejtvény, amelyet azonban nem a figyelmes szemlélőnek kell megoldania, azt megtette helyette a művész. Neki magát a feladványt kell megfogalmaznia: hogy mit is kell keresnie. Maurer Dóra látni tanít: azt is, ami a minták mögött van.
Nagy megtiszteltetés volt, hogy 2017-ben elvállalta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöki tisztét. Épp akkoriban nyílt meg nyomhagyás: nyomtatás című, pályája első felét összegző kiállítása Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében. Két évvel később pedig a londoni Tate Modern másfél éven át látogatható retrospektív kiállítással a nemzetközi művészeti élet tisztelgett munkássága előtt. Amikor azonban 2023-ban az MTA felkérte, hogy egy művészeti program keretében állítsa ki műveit, ő inkább Maurer Dóra és asztaltársasága: L’ Entrée címmel tizennyolc kiváló pályatársának adott lehetőséget. Ő maga éppúgy két képpel szerepelt, mint a többiek. Ezzel az önzetlen gesztussal mondta el, kikhez tartozik.
Nyomot hagyni és eltüntetni a nyomokat: Maurer Dóra a vizuális megjelenítésnek erre az alapkérdésére építette szigorúan következetes és mégis oly játékosan invenciózus életművét. Most, hogy ő maga eltűnt a jelek mögül, és kortársaiból utókorává válunk, jó arra gondolni, hogy azokban a rejtett struktúrákban kitörölhetetlenül jelen van, itt marad velünk.
