A megfejtés a Németországban élő török Ilker Çatak rendezte Sárga levelek (Yellow letters), mely Ankarában és Isztambulban játszódik, de szimbolikusan német városokban vették fel (Berilnben és Hamburgban), és azt mutatja meg, milyen (rossz) olyan liberális értelmiséginek és művésznek lenni, aki a béke mellett tüntetne (nem úgy, ahogy nálunk szokás), kiáll a migránsgyűlölet és gender kérdései mellett – avagy milyen az Erdogan-rendszer a gyakorlatban. Adott a főszereplő házaspár: az egyetemen oktató és elismert drámaíró Aziz, és a felesége, a legismertebb színpadi színésznő, Derya. Előbbit több másik oktatóval együtt lapátra teszik a véleményük kifejtése miatt, jelesül, hogy támogatták a diákokat, abban, hogy nyugodtan tüntessenek. Utóbbi pedig nem hajlandó politikussal fotózkodni a legújabb premierje után, melyet ráadásul a férje írt és rendezett.
A Sárga levelek első órája tűpontos dramatizálása annak, hogy mi történik akkor, ha valakit egy diktatúrában feketelistáznak. Ilker Çatak innentől fogva erkölcsi szempontból viszi tovább a történetet: a fő kérdése, hogy meddig tart a gerincesség, ha az ember kegyvesztett lesz és mikor adja meg magát a rendszernek. A házaspár életét ráadásul még egy „okosodó, ügyeskedő” testvér is igyekszik segíteni és még ott a pár tizennégy éves lánya, Ezgi, aki már egy új generációt képvisel – vajon neki milyen jövő adatik meg? Lehet azt gondolni, hogy a kőkemény politikai dráma után a rendező elvitte a filmjét érzelgősbe, de így biztos több néző képes majd átélni és megfejteni a látottakat. Mindemellett marad ereje és bölcsessége az öniróniához: még arra is megadja a választ, hogy vajon a színházzal meg lehet-e menteni a világot, illetve, hogy mit is ér manapság egy szappanopera. Egyszóval, elmegy a rémálomtól a valóságig és a zseniális benne, hogy nem tudjuk, melyik az ijesztőbb.
Ugyanakkor a Berlinale Specia Gala szekcióban bemutatott Heysel 85 című belga-német-holland koprodukció lenne az a film, amely hazánkban igazán felkavarná a kedélyeket, hiszen a futball árnyoldalát és a politikától való függését mutatja meg. A fikciós mozi háttere a Heysel tragédia: a hetvenes-nyolcvanas évek futballhuliganizmusának csúcspontja, amikor 1985. május 29-én, a brüsszeli Heysel Stadionban, az angol Liverpool FC és az olasz Juventus FC mérkőzésén ledőlt egy támfal, amelynek következtében harminckilenc, többségében olasz szurkoló halt meg. A mérkőzés, mely az 1984-85-ös BEK sorozat döntője volt, azóta is az európai futball legsötétebb eseménye, ennek kulisszái mögé tekinthetünk be a belga-román rendező, Teodora Mihai művében. A formátum nagyon izgalmas, hiszen számos archív felvételt használ, ehhez „hozzátesz” egy fikciós filmet, amely kizárólag a lelátó alatt és a VIP páholyban játszódik. A rendező az érzelmi kapcsolatot Luca Rossi, az újságíró és a brüsszeli polgármester lánya, Marie Dumont – aki a sajtófőnöke is egyben – karakterein keresztül teremti meg. Előbbi, miközben tudósít a tragédiáról, keresi a problémás szektorban lévő kisöccsét, akinek ő adta ajándékba a jegyet. Marie-nak pedig meg kell tanulnia, hogy milyen ember a politikus, akit nagyon könnyen meg lehet gyűlölni, még akkor is, ha közvetlen családtag. A Heysel 85 nem csak thrilleri feszültsége miatt lebilincselő, hanem a témakezelésében is.
Mihai nem rest feltenni a szükséges kérdéseket. Érinti, hogy miért éppen egy öreg stadionban rendezték meg az „évszázad mérkőzését” (ergo, korrekt-e az UEFA és a belga labdarúgó szövetség), miért kevés és alkalmatlan rendőrt vezényeltek ki, miért nem tudták kinyitni a kapukat, amikor leomlott a kerítés (mert az egyetlen karbantartó nem lehet ott mindenhol) és kinek és hogyan jutott az eszébe és lobbizta ki, hogy csaknem negyven halott jelenlétében és árnyékában mégis megtartották a meccset. A legtöbb kritikát nem is az angolok, hanem a belgák kapják, és a filmtörténet legsötétebb politikusa a brüsszeli polgármester, aki a krízis alatt kétszer issza le magát viszkivel – ha már egyszer sikerült őt kijózanítani. Summa summarum, a film állítása, hogy a foci, ami a pályán zajlik, nevezhető sportnak (a játékosok kényszer hatására cselekednek, így muszáj játszaniuk, akkor is, ha nem szeretnének), de ami köré és ráépül, az már valami sokkal mocskosabb.
A nagy filmfesztiválok nem csak zajos sikereket szoktak hozni, hanem döbbenetes bukásokat is, ez pedig most a Rosebush Pruning hozta, Karim Aïnouz rendezése. A számos világsztárt mozgató film egy csonka család életét és nagyrészt halálát mutatja be. Afféle sznobéria-kritika lenne az egész, de csak egy visszataszító film undort keltő karakterekről. A szerepekben olyan színészek szenvednek, mint Elle Fanning, Callum Turner, Pamela Anderson vagy akár Jamie Bell. Ilyenkor szokás elgondolkodni azon: a színészek olvassák a forgatókönyveket? Illetve érkezik a bölcsesség is: ha olyan művet vetítenek fesztiválon, ami tele van sztárral, de sosem hallott róla az ember, az mindig gyanús!
Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
