Párizsban született, évtizedek óta Nizzában él, de biztosan figyelemmel kíséri a hazájában zajló borzalmas eseményeket. Ön szerint van esély arra, hogy unokatestvére, Reza Pahlavi hazatér?
Szinte biztos vagyok benne, hogy Reza nem marad Amerikában. Tavaly úgy nyilatkozott, hogy ha szükséges, visszamegy Iránba, pár napja pedig kijelentette: utazik. Mielőtt megkérdezné, hogy nekem is van-e hasonló tervem, elárulom, távol áll tőlem mindenféle uralkodói cím vagy vezetői tisztség utáni sóvárgás. Szenvedélyesen szeretem Iránt, de ha pontosan akarok fogalmazni, múlt időt kellene használnom. Hogyan rajonghatnék egy olyan országért, ahol ilyen vérengzés, elnyomás uralkodik, ahol a rezsim lábbal tiporja az emberi jogokat, kiváltképp a nőkét? Borzalmas, ami otthon zajlik, de én Rezával ellentétben nem a monarchiában hiszek, hanem a nőkben.
Ezt hogy érti?
Van valami lenyűgöző abban, ahogyan ezek a lányok letépik és elégetik a fátylukat, felfedik gyönyörű, hosszú hajukat. Bárcsak anélkül is levehetnék, lehullana, hogy vérontás lenne. De ez nem így lesz. Az 1979-es iráni iszlám forradalom kezdetén minden megváltozott. Olyan volt az is, mint egy középkori esemény. Az irániak kilencven százaléka támogatta a forradalmat. A nők viszont tömegesen tüntettek a változás ellen, hiszen azonnal megértették, hogy hatalmas árat fizetnének, pusztán a nemük miatt iszonyatos megtorlásban lenne részük. Igazuk lett. Azt hiszem, az iráni nők mindig is ellenálltak, és most az emberek hirtelen odafigyelnek rájuk.
Úgy gondolja, nem túlzás azt állítani, hogy a nők azok, akik megbuktathatják a teheráni rezsimet?
A jelenlegi helyzet alapján úgy tűnik, egyáltalán nem túlzás ilyet kijelenteni. Mindig is azt mondtuk, hogy ha Irán újjászületik, a nők lesznek az élvonalban, ők lesznek a szabadság szószólói, akik ledöntik az iszlám köztársaságot. Hiszen felgyújtották az Evin börtönt is, amely egy olyan emlékmű, jelképe az elnyomásnak, mint a Bastille. A testvérem, Patrick Ali, ott raboskodott. Homeini szobrát is ledöntötték és még sorolhatnám a példákat. De nem csak a nők változtak meg gyökeresen Iránban, van már egy egészen új, fiatal, szabad szellemű generáció is.
Ismeretei szerint Iránban a lakosság körében mekkora a diktatúra támogatottsága? Tud-e valamit a halottak számáról, mert nagyon ellentmondásosak az adatok, egyes híradások hatezret, mások már harmincezret is emlegetnek. Szinte lehetetlen kideríteni az igazságot, hiszen a perzsa szolgálattal rendelkező nemzetközi hírügynökségek sem tudósíthatnak a helyszínről.
Ismereteim szerint az irániak mintegy 25 százaléka még mindig támogatja a rezsimet. De ez a 25 százalék nagyon keményvonalas, ezért képesek a diktatúrát fenntartani. El vagyok keseredve, soha életemben nem voltam még ilyen szomorú. Rengeteg az áldozat, tényleg még csak megközelítőleg sem lehet tudni, mennyi, de legutóbb úgy hallottam, tizenkétezer embert öltek meg, és tömegeket börtönöztek be.
Szörnyű a helyzet, most tízszer rosszabb minden, mint amiért annak idején a sahot kritizálták: az állami rendőrség, a korrupció… A sah diktátor volt ugyan, de humánus.
Most, hogy az Egyesült Államok és Irán között olyan feszültté vált a helyzet, hogy küszöbön áll egy közvetlen háború, hogyan látja a jövőt?
Pesszimista vagyok, de a jövő meg van írva. Volt egy olyan érzésem, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhetnek, de már nem vagyok biztos benne. Még soha nem voltunk ilyen közel a véghez. Vallásos vagyok, keresztény, mást nem tehetek, mint imádkozom.
Beszéljünk egy kicsit Magyarországról, hiszen többször is járt nálunk felkutatni egy régi magyar iskolatársát, az egyik könyve hazai bemutatóján is itt volt. Mi a véleménye rólunk, magyarokról?
Gyönyörű ország, Budapest összes hídjának tudom is a nevét magyarul. (Nevet.) Komolyra fordítva a szót, szomorú vagyok. Ami maguknál van most, az is valamiféle rezsim. Mindketten újságírók vagyunk, tudja, hogyan értem. Vannak fokozatok, persze. Magyarországon nincs tömegmészárlás, ugyanakkor a sajtószabadságot ott is korlátozzák tudtommal. De mégiscsak rengeteg csodás emlék fűz a hazájához, szóval kettősség van bennem.
