Minden szempontból izgalmas a mű háttere, hiszen nő írta és rendezte és nagyon ritkán látunk afgán gyártású (főleg európai pénzből készült) produkciót. A mű Afganisztánban, 2021-ben, röviddel a tálibok hatalomra való visszatérése előtt játszódik. Naru (Shahrbanoo Sadat), Kabul fő televíziós csatornájának egyetlen női operatőre, küzd azért, hogy megtarthassa hároméves fiának felügyeleti jogát. Miután elhagyta az őt sorozatosan megcsaló férjét, meggyőződött arról, hogy országában nincsenek jó férfiak. Narut ezért meglepetésként éri, amikor Qodrat, a Kabul TV csatorna legfontosabb újságírója segítő kezet nyújt neki egy lehetetlen, diktatórikus időszakban, és egy ideig úgy tűnik, közös célok és elvek vezérlik őket. Érdesség, hogy miközben 2020. februárjában még az első Trump-adminisztráció állapodott meg a tálibokkal, hogy 2021. május 1-ig az amerikai és NATO-katonák elhagyják Afganisztánt, a műben Joe Biden arca villan be potenciális bűnösként, pedig ő csak a kivonulás késéséért felel. Mindenesetre az író rendezőt a legjobban az érdekelte, hogy a nők sorsáról beszéljen egy erősen feminista jellegű műben, mely végül mutat a nézőknek egy jó férfit, aki családját háttérbe szorítva Naru sorsán segít. A forgatókönyv etikai kérdéseket is felvet, de a mű legnagyobb baja, hogy afféle naivan amatőr film, három-négy évtizeddel ezelőtti mozgóképes technikával és dramaturgiával. De valóban nagy szó, hogy elkészült, reagál a jelenben is érvényes problémákra és a legfőbb kérdésre: a férfiak dominanciájára.
Nem mellékesen, a nyitógálán életműdíjat kapott Michelle Yeaoh, aki örült az elismerésnek, de másképp tartja fontosnak az ünnepi megnyilvánulásokat. A ceremóniát megelőző sajtótájékoztatón például arra a kérdésre, hogy nemzetközi színésznőként van-e véleménye az Egyesült Államok jelenlegi helyzetéről, így válaszolt: „Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagyok, hogy valóban beszéljek az Egyesült Államok politikai helyzetéről, és nem is merem azt állítani, hogy értem, mi a helyzet. Tehát jobb, ha nem beszélek olyasmiről, amiről nem tudok semmit.” Yeoh, aki malajziai származású és elsősorban Svájcban él, hozzátette, hogy „azokra a dolgokra szeretnék koncentrálni, amelyek számunkra fontosok, vagyis a filmre. A mozi olyan hely, ahol mindannyian összejövünk, nevetünk és sírunk, ünnepelünk, de mindig fontos, hogy ezt a hagyományt életben tartsuk. És remélem, hogy ez az, amiért itt vagyunk.”
Ha ő így gondolja, akkor mi is: a nyitónapon mutatták meg a sajtónak A Vörös hangár című művet a Perspektívák szekcióból, politikusabb mű, mint a nyitógála produkciója volt, esztétikai szempontból pedig kiváló – van rajta mit ünnepelni. 1973. szeptember 11-én Chilében a hadsereg Augusto Pinochet vezetésével megdöntötte Salvador Allende törvényes kormányát. A chilei katonai puccsnak többezer közvetlen áldozata volt. A katonaság mintegy negyvenezer politikai foglyot terelt a santiagói nemzeti stadionba, ahol ezreket kínoztak és öltek meg. Az uralomra jutott katonai diktatúra első három évében mintegy 131 ezer politikai foglyot börtönöztek be. A fikciós dráma az eseményeket Jorge Silva kapitány – a légierő hírszerzésének volt vezetője – szempontjából mutatja be, Silva azt a parancsot kapja, ami örökre megváltoztatja az életét: a légierő akadémiáját, ahol jelenleg fiatal kadétokat képez, fogvatartási és kínzási központtá kell alakítania. Meggyőződve arról, hogy a borzalom csak rövid ideig fog tartani, megpróbálja magát távol tartani az eseményektől, de a lelke mélyén tudja, hogy ez lehetetlen és megcselekszi azt az önsorsrontó tettet, amit a lelke diktál. Silva igaz története olyan mindennapi hős sztorija, akinek a tettei nem avanzsálták őt hőssé, de a „rehabilitációját” nagy tehetséggel teszi meg Juan Pablo Sallato elsőfilmes alkotó, aki éppúgy mikróra vette a láthatóságot, mint ahogy Nemes Jeles László tette a Saul fiában: a borzalmakat csak sejteti, és a főszereplőt követi a kamera. Igaz, olykor megenged egy pillantást, de nem az a lényeg, hogy vizuális téren érjen el csak hatást. Ebben a legnagyobb segítsége a Silvát alakító Nicolás Zárate, akit eddig még sosem láttam, de azon kevés színészek egyike, akik az arcukkal mindent ki tudnak fejezni. Alakításával olyan ívet ad a filmnek, hogy csak na, az operatőr és látvványteverzői csoda mellé. Innentől fogva egy kérdés marad: ez a film miért nem került versenybe?
Cikkünk elkészítését a Budapesti Goethe Intézet támogatta.
