Az „overstating” kifejezést – jobb magyar megfelelő híján – olyan érvelési túlhangsúlyozásként használhatjuk, amely tudatosan felnagyít egy valós problémát annak érdekében, hogy áttörje a közönyt és cselekvésre ösztönözzön. Ez nem egyszerű tévedés vagy torzítás, hanem reformer stratégia: az igazság egy szeletének radikális kiemelése.
Az overstating ereje abban áll, hogy
sokkol és mozgósít; gyengesége pedig abban, hogy közben elkerülhetetlenül háttérbe szorít más, szintén lényeges szempontokat. Hosszabb távon ez a kettősség – a felismerés ereje és az egyoldalúság veszélye – politikai következményekkel járhat.
Joe Park amerikai oktatáskutató Bertrand Russell pedagógiai gondolkodását elemezve pontosan ezt a mechanizmust ragadja meg. Park szerint Russellnek „szokása, hogy túlfeszíti az érvelését, és ezzel végső soron gyengíti is azt”. Majd így folytatja: „Az érvelés túlhúzásának technikája – ha egyáltalán technikának nevezhetjük – gyakran alkalmazott eszköz a reformerek körében. Lehetővé teszi, hogy az író vagy a szónok rendkívül szemléletes módon hangsúlyozza azt a rosszat, amely őt foglalkoztatja. Az olvasót vagy hallgatót sokkszerűen szembesíti egy olyan állapottal, amely korábban talán elkerülte a figyelmét. Egy második olvasás, vagy néhány percnyi átgondolás után azonban az ember felismerheti, hogy a kérdés egyik oldala a többi rovására kapott hangsúlyt.” Russell példáján Park azt mutatja meg, hogy a gyermek felszabadítására irányuló jogos és szükséges hangsúly elhomályosította az oktatás más elemeit – a tananyagot, a tanár szerepét, az intézményi kereteket –, és ezzel az overstating egyszerre vált hatásossá és problematikussá.
Ugyanez a logika szinte változtatás nélkül alkalmazható Marx és Engels Kommunista Kiáltványára. A Kiáltvány ereje abból fakad, hogy a kapitalizmus tapasztalatát radikálisan kiélezi: a kizsákmányolást, a bérmunka kiszolgáltatottságát, a válságok brutalitását és azt a történelmi folyamatot, amelyben „minden szilárd és állandó elpárolog”. Ez az overstating nem pusztán retorikai fogás, hanem intellektuális beavatkozás: a társadalmi viszonyokat olyan fénytörésben mutatja meg, amelyből többé nem lehet ártatlanul visszalépni. Ugyanakkor a Kiáltvány ugyanazzal a mozdulattal leegyszerűsít is. A modern társadalmat alapvetően két, egymással kibékíthetetlen osztályra bontja, és azt sugallja, hogy ebből a polarizációból szinte természeti törvényként következik a proletariátus történelmi győzelme. Az overstating itt egyszerre adja a szöveg mozgósító erejét és elméleti sebezhetőségét, mert háttérbe szorítja a köztes társadalmi rétegeket, az állami intézmények önálló logikáját, a reformok felhalmozódó hatását, valamint a politikai szabadságok és jogi garanciák szerepét.
A munkásmozgalom későbbi története jelentős részben felfogható úgy, mint ennek a marxi overstatingnek a gyakorlati korrekciója.
A szociáldemokrata és a szakszervezeti hagyomány sok országban felismerte, hogy az emancipáció nem kizárólag forradalmi végpont, hanem hosszú intézményi tanulási folyamat. A parlamenti politizálás, a munkajog, a szociális biztosítások és a kollektív érdekérvényesítés nem a marxi kritika feladását jelentették, hanem annak lefordítását tartós intézmények nyelvére. Ebben az értelmezésben az állam nem pusztán az uralkodó osztály vak eszköze, hanem ellentmondásos tér, ahol a demokratikus nyomás képes valódi jogokat és védelmeket kikényszeríteni. Ez a hagyomány tompította a Kiáltvány overstatingjét, és a társadalmi konfliktust nem végső összecsapásként, hanem kezelhető és korlátozható viszonyként értelmezte.
Ezzel párhuzamosan azonban az overstating egy másik irányban is termékenynek bizonyult. Ha a történelem menete szükségszerű, ha az osztályharc végkimenetele előre adott, és ha az állam elsősorban elnyomó gépezetként jelenik meg, akkor könnyen igazolhatóvá válik az a gondolat, hogy a politikai cselekvés lényege nem az intézmények építése, hanem azok felfüggesztése. A bolsevik forradalom történelmi körülményei – a világháború, az állam széthullása, a tömeges nyomor – különösen kedveztek ennek az értelmezésnek, mert a centralizáció és a rendkívüli intézkedések nemcsak praktikusan, hanem elméletileg is igazolhatónak tűntek a történelem nevében.
Ebben a helyzetben válik kulcsfigurává Rosa Luxemburg, aki a marxi hagyományon belül maradva, de annak overstatingjét felismerve figyelmeztetett a forradalmi politika belső veszélyeire. Luxemburg számára a politikai szabadság, a nyilvánosság és a pluralizmus nem másodlagos értékek voltak, hanem a proletár önfelszabadítás feltételei. Amikor azt írta, hogy a szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága, nem erkölcsi maximát fogalmazott meg, hanem politikai diagnózist: ott, ahol nincs valódi vita és ellenőrzés, a hatalom szükségszerűen elszakad azoktól, akiknek a nevében gyakorolják. Luxemburg előre látta, hogy az „átmeneti” diktatúra intézményes ösztönt kap a fennmaradásra, és hogy a forradalom eszközei fokozatosan felülírják annak eredeti emancipatorikus célját.
Ma, amikor a demokratikus intézmények és normák sok helyen defenzívában vannak, ezekhez a régi vitákhoz való visszatérés nem történeti luxus, hanem politikai szükségszerűség.
A demokrácia gyengülése gyakran ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint korábban az autoriter forradalmi kísérletek: abból a meggyőződésből, hogy a cél érdekében a pluralizmus, a jogállamiság és az intézményi korlátok félretehető.
A múlt számvetése – Marx overstatingjének felismerése, a munkásmozgalom reformista korrekcióinak megértése, Rosa Luxemburg figyelmeztetéseinek komolyan vétele – segíthet abban, hogy a demokratikus erők ne pusztán védekező pozícióban maradjanak. Nem kész recepteket kínál, hanem emlékeztet arra, hogy az emancipáció nyelve és a szabadság intézményei nem választhatók el egymástól következmények nélkül. Ha a demokrácia újra erőre akar kapni, akkor nemcsak ellenfeleit kell megneveznie, hanem saját hagyományain belül is szembe kell néznie azokkal a túlhangsúlyozásokkal, amelyek korábban éppen a szabadság elvesztéséhez vezettek.
