Fej vagy írás – A közvélemény-kutatók mindig eltalálják az eredményt, legfeljebb pár választásnyi különbséggel

Idén választunk. A közvélemény-kutatók rendszeresen hozzák a várható eredményeket. Az egyik ilyet, a másik olyat. Persze mindig eltalálják. Legfeljebb pár választásnyi különbséggel. Egyébként nincs is min gondolkodni. Teljesen egyértelmű. Bárki megmondhatja. Mi is tudjuk, van véleményünk. Vagy éppen nincs. De majd lesz. Elég feldobni egy pénzt: fej vagy írás. A dolog persze erről is szól. A pénzről. Sok róla az írás. Tele vele minden fej. Érme viszont sokaknál már nem is lesz. Legfeljebb azért őrzünk egyet, hogy legyen a bevásárlókocsihoz. Kapni már semmit sem lehet érte. De a bankjegyek is feleslegesek. Van kártya. Vagy mobiltelefon. Vagy okosóra. Vagy lehetőség arra, hogy harcoljunk a készpénzhasználat szabadságáért és a bankjegykiadó-automatákért. De persze nem a forma fontos igazán. A lényeg az, van-e. Kapunk-e eleget, mennyit vesznek el belőle és mit adnak azért, ami megmarad.

„Az 1989-es fogyasztási szintet Magyarország csak 2002-ben érte el újra” – mondja egy szakértő. Bele is bukott a Fidesz. Pedig utolsó erőfeszítésével még felébresztette a rendszerváltás óta Csipkerózsika-álmát alvó lakáshitelezést is. Előtte Magyarországon 12 éven át olyan magas volt a kamatszint, hogy a lakáshitel felvételét legfeljebb azok engedhették meg maguknak, akiknek egyáltalán nem volt szükségük rá. (A jegybanki alapkamat 1990 ősze és 1998 márciusa között végig 20 százalék fölött volt – csak 1993-ban csökkent 5 hónapra 19 százalékra –, ezen belül 2 éven át 25 százalék fölött maradt, 28 százalékos csúccsal. A kamatok persze az inflációhoz igazodtak, amely az 1991-es 35 százalékos rekordról csak lassan és bukdácsolva ereszkedett az 1998-as 14 százalékra.) A szavazók 2002-ben aztán az MSZP-SZDSZ koalícióját kérték fel kormányzásra. Ők a Fidesz piactorzító és a költségvetést megterhelő kedvezményes forint-lakáshiteleit megszüntették, a bankok pedig készségesen kínáltak helyettük politikailag és piacilag egyaránt korrekt, eleve alacsony kamatozású svájci frank hiteleket. A folytatás ismert.

Hasonló a helyzet most is. Az Orbán-kormány szórja a pénzt: 3 százalékos hitelek, rezsicsökkentés, anyák adómentessége, 14. havi nyugdíj. A kihívó nem szórja, csak ígéri: EU-s pénzeső, adócsökkentés (a tiszás alelnök mellett ülő nemtiszás szakértő javaslata szerint differenciált szja-kulcsokkal), az „egészséges élelmiszerek” és a tűzifa áfája 5 százalékra csökken, a kata visszatér, 420.000 alacsony nyugdíj megemelkedik és belép a „milliárdosok vagyonadója”. Meg valószínűleg sok minden más is megváltozik, de „nem fogok mindent elmondani, mert akkor megbukunk”.

Ha egy kép az áttekinthetetlenségig tarka, összpontosítsunk a lényegre. 35 évvel a szocializmus bukása után érdekes szembesülni azzal, hogy Karl Marxnak igaza volt: az emberek döntő többsége számára a legfontosabb az anyagi megélhetés biztonsága, amit – az Internacionáléban nemzetközivé énekelt világ beköszöntéig – családjuk és hazájuk keretei között szeretnének megtalálni. Fogalmazhatunk persze tudományosabban is: „Ha az értékszociológia más elemeit nézzük, akkor Magyarországon a legfontosabb érték a család, mindenekfelett. A nemzet mint érték szintén fontos a magyarok számára függetlenül attól, hogy valaki baloldali, jobboldali, liberális vagy konzervatív. Az anyagi biztonság pedig – a család és a nemzet mellett – a három legfontosabb érték egyike Magyarországon. A magyar társadalom értékvilága tehát meglepően homogén: pártállástól és vallásosságtól függetlenül hasonló mintázatokat mutat.” Más megfogalmazásban: „Az Orbán-kormány által bevezetett „biztonság” ígérete nagyon erős ígéret, különösen Magyarországon, ahol a European Social Survey szerint az emberek többségének legfontosabb értéke éppen a biztonság.” Vagy: „És mi az, ami az embereket foglalkoztatja? Ezer és ezer kutatás tanúsítja, hogy a gazdaság és a biztonság. Végső soron.” Igazán persze az érdekes, amikor az anyagi élet elsődlegességén épp Marx követői kezdenek méltatlankodni: „(...) a társadalmi többség számára a biztonság minden más értéket, így az egyenlőséget, szolidaritást és szabadságot mint hagyományos baloldali értékeket is felülírja”.

 Egyfelől: „Az állam szerepe megnőtt: a kormány nemcsak szabályozóként, hanem aktív szereplőként is belépett a tőkefelhalmozás folyamatába. Az állami megrendelések, a célzott támogatások és a kedvezményezett közbeszerzések révén egy szűk, politikailag kiválasztott vállalkozói réteg vált a felhalmozó állam fő haszonélvezőjévé.” Másfelől ugyanakkor: „Az elmúlt másfél évtizedben összességében nőttek a reálbérek, emelkedett a minimálbér reálértéke, csökkent a létminimum alatt élők száma.” A mélyben pedig: „Az Orbán-rezsim egyik legfontosabb sikere a lokálisan integráltak csoportjának létrejötte. (...) Ez elsősorban a közmunkán keresztül, valamint a kistelepülésekre irányított, a helyi kulturális és nemzeti identitást erősítő tetemes támogatások révén történt. Különösen jelentős eredményeket értek el az alacsony iskolázottságú és bizonyos értelemben etnikailag meghatározott csoportok körében. Ők azt élték meg, hogy 2010 után a gyerekeik rendszeresen járnak iskolába, naponta kétszer, néha háromszor enni kapnak, ingyen tankönyvet kapnak, sok helyen iskolabusz viszi őket, szervezetté vált az életük, legalább az egyik szülő stabilan hozzájutott közmunkához, majd a 2015-től kezdődött munkaerőhiány idején az apák jelentős része át tudott lépni a legális munkaerőpiacra, ezen belül is leginkább az építőiparba. Mindez azt az élményt adta sokaknak, hogy újra van munka, újra a társadalom részévé váltak, és ilyen értelemben a rendszer ténylegesen integrálta őket a társadalomba.” Választásokon, tehát a szavazói többség megnyerésén alapuló politikai rendszerben nyilván törekedni kell minden réteg megszólítására, de a média ezt is bírálja. Van, aki szerint Orbán „(...) csak annyira okos (de annyira viszont nagyon), hogy képes meghallani a mindenkori többség hangját. (...) A legkisebb közös többszörös sokat próbált zsoldosa. A nincstelen és az ultragazdag sóhajok napszámosa. Bármi is legyen a cél, az eszközt szentesíti számára a relatív sokaság.” Van, aki meg is mondja, mi lenne helyes: „A politikus nem (csak) attól demokrata, hogy háttérbe szorítja a polgárok tömegeinek követeléseit, amikor azok ütköznek saját, szabadelvű eszményeivel.” Hát, ha valaki jobban tudja, mit kell csinálni, mint a választói, nyilván saját magát kell képviselnie helyettük.

Tekintettel Orbán Viktor hivatali idejének hosszára, időnként felmerülnek összehasonlítások is az elődökkel. Jellemzően nem dicséretként. Egy hasonlóságot magam is felfedeztem. Kádár azt mondta: „aki dolgozik, az boldogul”. Orbán nem mondja, csak érvényesíti: segíts magadon, az állam is megsegít. A helyzet persze mindig érdekes volt. A szocializmusban tudtuk: „az állam a javunkat akarja – de mi nem adjuk!” Ma meg a „progresszív” gondolkodásban kiválóan megfér egymással a vagyonadóztatás és a feltétel nélküli alapjövedelem biztosításának gondolata. Persze csak akkor, ha az osztogatásról is, a fosztogatásról is rokonszenves politikai irányzat képviselői dönthetnek.

Az adókról még annyit, hogy azok nem pusztán az elosztást érintik. A termelést is. Illetve minden gazdasági tevékenységet. Ha a befektető magasnak találja az adószintet, oda megy, ahol – egyébként hasonló körülmények mellett – alacsonyabbat talál. (A budai iskolába se Dunaszerdahelyről hozza naponta a gyereket a „szlovák” Mercedes.) Vagyonadóval pedig próbálkoztunk már. Luxusadó néven, Gyurcsány idején. Abból legalább megtudtuk, hogy szegény politikusaink vannak. Budapest 15 értékkategóriájából a Szemlőhegy utca is, a Cinege utca is csak a szerény nyolcas sávban búslakodott. Az akkori részletekkel kapcsolatban a Népszabadságban megjelent „Övezet-vezető” című véleménycikket tudom ajánlani (2007. szeptember 17.). Most csak azt jegyezném meg, hogy egy évtizedek óta dráguló lakásban élő nyugdíjas három forrásból fizethet ingatlanadót: a nyugdíjából (vagy más folyó jövedelméből, ha van neki, és telik belőle), a megtakarításaiból, vagy hitelből. Adósodj el, hogy adózhass. Vagy add el, hogy ne kelljen adóznod. Más legalább megveheti. A nyugdíjtéma egyébként is érdekes. Több (nemtiszás) szakértő helyteleníti a 13. havi nyugdíjat (talán még az osztrákokat is lebeszéli majd a 14.-ről). Egy (nemtiszás) volt pénzügyminisztériumi államtitkár hol azon bosszankodik, hogy a nyugdíjjárulék plafonjának megszüntetése „egy burkolt második szja-kulcs”, hol azon, hogy a magas járulékkal megsarcoltak közül ma már 70 ezer ember kap havi 500 ezer forint fölötti nyugdíjat. A magánnyugdíjpénztárak 2010-es felszámolását azért helytelenítettük, mert az a pénz a mi magántulajdonunk volt. Nem kellett volna rajta osztoznunk senkivel. A mai alacsony nyugdíjakon pedig azért vagyunk felháborodva, mert az államnak igazán érvényesítenie kellene a szolidaritást. Nyilván a magasabb nyugdíjakat élvezők terhére. Egy nyugdíjtudorral anno ugyanannál a cégcsoportnál dolgoztunk. Ma olyan meggyőzően tud érvelni a nyugdíjemelések differenciálásának szükségessége mellett, hogy néha próbálom felidézni: melyik ügyvezetőségi értekezleten állt is fel, követelve, hogy a legközelebbi fizetésemelésnél az egyszerű ügyintézők fizetését sokkal magasabb arányban emeljük, mint az osztályvezetőkét? Igazgatótól fölfelé pedig ne kapjon senki emelést, hiszen rengeteget keresnek így is! Hát, sajnos még nem tudtam azonosítani az esetet... Nyilván romlik a memóriám. Pedig biztos nagy tapsot kapott... Szóval: ne várjunk az osztályharccal a nyugdíjig. Tessék elkezdeni a munkahelyen. Akár holnap. Rengeteg lájkot fog eredményezni. Elsőként a főnökét.

Sok szakértő mondja: az a baj, hogy a Fidesz-kormányok rosszul használták fel az EU-s pénzeket. (Már azt a töredéket, amely tényleg eljutott a gazdaságig a zsebek helyett – teszik hozzá.) Ha jól használták volna fel, ma térdig járnánk a jólétben. Egy (nemtiszás) szakértő szerint viszont a Fidesz ezzel csak az elődök útján haladt tovább. Korábban sem sikerült ugyanis. „A rendszerváltást követő két évtized gazdaságpolitikája – amely a nemzetközi pénzügyi intézmények, a multinacionális tőke és az Európai Unió által szorgalmazott neoliberális reformokra épült – nem tudta Magyarországot tartós felzárkózási pályára állítani. Az ország a közepes jövedelmi csapdában rekedt: a gazdasági növekedés mérsékelt volt, a bérek és a termelékenység elmaradtak a nyugat-európai szinttől, a hazai vállalkozások innovációs kapacitása gyenge maradt.” Aztán, mint mára kiderült, nem sikerült a Fidesznek sem. De most sikerülni fog! Mert végre jól fogjuk csinálni! Nyilván. Hiszen tele vagyunk kiváló szakértőkkel. Akik mind bizonyítottak már. Ki az első sikertelen 20 évben, ki a most lezárni kívánt 15-ben. Ki mindkettőben. Kész csoda, hogy ma egyikük sem kér állást a Tiszától. Persze hiába is kérnének. Nem kellenek oda. Csak jár a szájuk, és csupa olyan dolgot mondanak, hogy szegény Tisza nem győz elhatárolódni tőlük.

Újabb nemtiszás szakértő mondja: „Az általam ismert gazdaságpolitikai elemzők szinte egybehangzóan, mintegy bizonyítást sem igénylő tényként írják le, hogy bárki is kerül hatalomra 2026 tavaszán, egy olyan gigantikus hiánnyal rendelkező gazdaságot kell majd irányítania, amelyet jelentős megszorítások nélkül lehetetlen lesz kézben tartani. Pedig ez így meggyőződésem szerint csak féligazság, azaz félig tévedés! (...) Mi várható, ha a demokratikus ellenzék sikeresen átveszi az állami irányítást? (...) Természetes és jelentős forrásként lehet számolni az újra megnyíló uniós pénzekre, valamint a bűnnel szerzett vagyon visszavételére (...) Ezek önmagukban is igazolják, hogy egy ellenzéki váltás esetén sokkal kisebb költségvetési nyomással kell számolni egy esetlegesen szükségessé váló megszorítási intézkedéscsomag esetében, mint akkor, ha Orbán rendszere hatalmon marad. Ugyanakkor megalapozottan állítható az is, hogy megfelelő szakértelem és gyakorlat esetén egy demokratikus váltás úgy is képes lehet gazdasági fordulatra, annak finanszírozására, hogy az ne járjon megszorításokkal, mégis látványos jóléti és versenyképességi lépéseket legyen képes finanszírozni.”

Az EU-s pénzek persze tényleg idetutajozhatnak a Tiszán. Mondjuk kérdés, mennyi megy belőlük azonnal át is a Tiszán. Záhonynál, a kapcsolatok rendbetételére. Persze csak hitelben. Utána visszakapjuk. Az utolsó centig. Fizettek a diákok is, mint a(z ukrán) katonatiszt.

„Tragikus volna, ha az egyik érdemtelenül és verseny nélkül felemelkedett elit csoportot egy másik hasonló váltaná” – mondja egy nemtiszás történész. Hát… Pontosíthatnánk esetleg, mikor volt ennek az országnak érdemek alapján, versenyben felemelkedett elitje? Horthy korában? Rákosi idején? A Kádár-korszakban? Antall alatt? Hornnál? Az első Orbán-korban? Medgyessy/Gyurcsány időszakában? Esetleg a Boross- vagy Bajnai-intermezzók alkalmával? Mindegy, biztosra vehetjük, hogy a Tisza hordaléka tökéletesen megfelelő lesz. „A párt mögött sok olyan üzletember és politikus áll, aki korábban az orbáni rendszer része volt, de a források elapadása miatt kikerült a kegyeltek köréből.” A minőség tehát garantált. Most természetesen nem a kegyelti státust kérik majd vissza, hanem érdemek alapján, versenyben szándékoznak felemelkedni. A fideszes „politikailag kiválasztott vállalkozói réteg” persze nyilván próbálkozik majd maradni, de egy nemtiszás szakértő bizakodó: „Megvannak a technikák arra, hogyan lehet leszorítani az árat, hogy lehet kipiszkálni a nem tetsző tulajdonosokat.”

Hát..., innen szép nyerni. Valakinek biztosan az lesz. Nem is tudom, miről jut eszembe az az ismerősöm, akit váláskor rendesen megkopasztott a felesége. De édesanyja rögtön készen állt a segítséggel: „Kisfiam, te azért veszítettél, mert rossz ügyvédet választottál. Adok egy tanácsot: legközelebb válassz jó ügyvédet!”