Aki melegként nő fel Magyarország egyik nagyvárosában, kénytelen hozzászokni dolgokhoz: hogy beszólnak, leköcsögözik vagy kigúnyolják a háta mögött. Ez még hetero srácokkal is meg-megesik, ilyenkor ők felháborodva, értetlenül, szégyenkezve tiltakoznak: már a feltételezés is képtelenség, és macsóságuk demonstrálására ezt illik valami kellően lekezelő és arrogáns viccel is megtoldani, nehogy bárkiben is kétség maradjon, hogy az illető természetesen száz százalékig hetero.
Különösen kellemetlen, ha ez a megszégyenítő buzizás a tekintélytől, mondjuk egy tanárodtól érkezik, és titkon melegként te is ott állsz abban a körben, ahol valaki mást éppen így kibeszélnek. Mindenki nevet, mert ilyenkor nevetni szokás. De állni ott, akarván, hogy befogadjanak, s hogy ne bukj le, közben nevetésre kényszeríted magad, az nyomot hagy az emberben. De legalább valaki mást beszéltek éppen ki. Ilyenkor nagyon távolinak tűnik a remény, hogy majd egyszer az egyébként jószándékú osztálytársak, később felnőttek megértik, miért is esett ez annyira rosszul.
Ilyesmit jelentett nekem a debreceni világ. Lehetne rosszabb is. És volt, aki később tényleg megértette. Szóval sokkal nagyobb tragédiák is annak. De attól még van ez is.
Pestre kerülve egy virágzó meleg közösségben találtam magam. Tudtam, milyen helyekre kell járnom, és találkoztam egy szűk, de növekvő közösséggel, amelynek tagjaival legalábbis felismertünk valamilyen sorsközösséget egymásban. De azért ne idealizáljuk ezt se annyira: a szégyenben és szorongások között felnőtt emberek egymással sem mindig képesek szépen bánni. Én sem bántam. És velem sem tették. Jó hír, hogy ezen lehet változtatni.
Naivan azt feltételeztem, a környezetem tisztában van a fenti élményeimmel. Hogy a színészi pálya, a szorongások és a kisebbrendűségi érzete, a bizonyítási kényszer mind fakadnak valahonnan. Hogy bár Budapest egy kis részében, egyes közösségekben őszintén elfogadnak, azért ez mégiscsak egy szűk világ. Azt hittem, nem kell elmondanom – olyan kínos is lenne –, hogy nem pont ugyanonnan jövünk.
Ezt az élményt kapom vissza a Humanisták megalakulása kapcsán is. Okos, zseniálisan felkészült emberek gondolnak, mondanak ki badarságokat azért, mert sokszor hallották őket. Hirtelen más leszek, mint a körülöttem lévők. Világossá válik, hogy másképp éljük meg ugyanazt az országot. Ahogyan az is egyértelmű, hogy még felvilágosult társaságban is alapvető attitűd: aki kisebbségben van, csak ne önállóskodjon.
Amilyen országot a Fidesz teremtett, amilyen lelkiállapotba kerültünk, teljesen érthető, hogy egyszerű, jól csengő mantrákat visszhangozunk. Már annyira rettegünk a Fidesz hatalomban maradásától, hogy mindenre ugrunk. De nem szabad olyanná válnunk, mint ők. Attól, hogy sokszor mondanak el valamit, még nem lesz igaz. És tudom: ha nem Facebook-kommentek sokaságában, ha nem tömeg üvöltené, szerintem mindenki érezné az abszurditásukat. Tegyünk egy próbát!
Tényleg elhisszük, hogy a rendszerváltás feltétele az: csak egyetlen párt indulhasson?
Hogy a rendszerváltás feltétele: száműzzük a városi, liberális szavazóknak fontos témákat?
Hogy egy a tábor, egy a zászló?
Hogy a régi ellenzékben mindenki a Fidesz bérence volt, de a Fideszből kiugrottak közül senki?
Hogy aki értékekről beszél, az vagy idióta, vagy megvezetett, vagy fideszes – hiszen a mi politikánkban az értékekről beszélni lúzerség?
Hogy igazi ellenzéki csak újellenzéki lehet?
A Humanisták színre lépésekor érkező támadások bizonyítják számomra leginkább, mekkora szükség van egy új hangra. Amelyik nem üt, nem gúnyol, nem zsigerből őrjöng – hanem gondolkodik. Például azon, valóban olyan rendszerváltást akarunk-e, amiről csupán annyit tudunk, hogy most majd valaki más kerül a hatalom közelébe.
A rendszerváltás egy ország alapjait érinti. Ilyenkor alakulnak ki azok az írott és íratlan szabályok, amelyek meghatározzák a következő rendszert. Nem beszélni alkotmányról, értékekről, társadalmuk alapjairól azt eredményezi, hogy csak reménykedhetünk a nekünk tetsző döntésekben.
Nem kételkedem: Magyar Péter minden erejével a Fidesz leváltásán dolgozik. Azt sem gondolom, hogy ne lennének fontosak azok a gondolatok, amelyeket képvisel. Csak éppen nem tudom. Annyit látok, hogy amikor a fővárosban ki kell állni a kormány ellen, egyet kap Orbán, egyet Karácsony. Hogy amikor az Európai Parlamentben szavazni kell a jogállamisági kérdésről, nem nyomnak gombot. Mindezek nekem azt jelzik: egyelőre senki nem tudhatja, milyen politikára készül Magyar.
Azt viszont tudom, hogy számára is fontos felmérni, vajon azokkal, akiknek ezek a kérdések számítanak, meg lehet-e tenni bármit, hiszen úgyis támogatni fogják feltétel nélkül – vagy kiállnak magukért, hallatják a hangjukat, és küldenek egy félreérthetetlen jelet: a hatalmat nem biankó csekkre adják. Vagyis azt gondolom, hogy Magyar Péter liberálisabb, progresszívebb politikát folytat majd, ha van valaki, aki folyton ezt duruzsolja neki. Úgy, hogy közben támogatja. Mert a Humanista gondolatnak ez az eleme mintha kevésbé ment volna át. Azzal, hogy csak a választók listás szavazatát kérjük, nemhogy elveszünk mandátumot a kormányváltástól, hanem növeljük annak esélyét.
Hadd mondjak egyetlen gondolatot a melegek jogainak kérdéséről is. Én megkaptam az utóbbi időben – negatív értelemben –, hogy „identitáspolitikát” folytatunk. De a melegházasság követelése nem identitás-, hanem jogi kérdés. Én ma Magyarországon nem házasodhatok meg; a Fidesznek hála ma a külföldön kötött házasságot sem ismerik el. Az örökléstől az olyan egyszerű jogokig, mint a barátom kórházi papírjainak megnézése, ha baleset érte őt: ezer és egy eset van, amikor másodrendű állampolgárok vagyunk a saját hazánkban.
Menő dolog tiltakozni, amikor be akarják tiltani a Pride-ot. De a melegeket ért hátrányok a Pride előtti és utáni napokban is, minden nap érintenek minket. 22 európai országban van melegházasság. Nem igaz, hogy ne lehetnénk köztük. Álszent az, aki szivárványos zászló előtt szelfizik, de közben azt mondja, nem érett meg erre a társadalom. Vagy nem támogatja, mert pont mi képviseljük. Pedig ezek az értékek nem Cseh Katalinról és rólam szólnak. De most mi vagyunk azok, akik felkarolták mindezt.
Teljesen érthető, ha valaki, aki akár egyet is ért velünk, mégis azt mondja: nem ez kell most. Akkor majd nem voksol ránk. De tényleg úgy váltanánk rendszert, hogy azt akarjuk: aki mást gondol, az rajthoz se állhasson?
A Fidesz két módon győzhet a közelgő választásokon. Az egyik, ha több mandátumot szerez, mint az ellenzék. A másik, ha ellenzéke olyanná válik, mint ő. Én egyiket sem szeretném.
A szerző a Humanisták alapítója.