Az amerikai törvényhozás előírásai szerint minden hivatalba lépő elnöknek első évében átfogó nemzetbiztonsági stratégiát kell bemutatnia. Ezek a dokumentumok hagyományosan nemcsak a külpolitikai prioritásokat rögzítik, hanem az adott adminisztráció világlátását, értékválasztásait és geopolitikai ösztöneit is tükrözik. A Fehér Ház nemrég nyilvánosságra hozott stratégiája ebből a szempontból is figyelemre méltó – és Európa számára kifejezetten nyugtalanító. Nem csupán hangsúlyaiban, hanem tónusában és alapállásában is élesen eltér az elmúlt évtizedek washingtoni megközelítésétől.
A dokumentum példátlanul kemény hangnemben bírálja a legszorosabb európai szövetségeseket. Egy olyan stratégiai iratban, amely hagyományosan Oroszországra és Kínára összpontosít (ahogyan Trump 2017-es, „America First” szellemiségű stratégiája is), Európa ezúttal nem megbízható partnerként, hanem fő problémaként jelenik meg. A szöveg stratégiailag függőnek, gazdaságilag megrekedtnek, katonailag gyengének, szuverenitásában és önbizalmában megroppantnak festi le a kontinenst és a demokrácia eróziójáról beszél.
A második világháború utáni nemzetközi rend évtizedeken át az amerikai vezetésre és az európai demokratikus szövetségesek együttműködésére épült. A friss stratégia azonban szakít ezzel a hagyománnyal: Európát immár az amerikai érdekek potenciális kockázati tényezőjeként ábrázolja. Túldramatizált nyelvezettel – elsősorban az Európai Unió politikáját okolva – „civilizációs leépülésről” beszél, amelynek okai között a tömeges illegális bevándorlást, a csökkenő születésszámokat, a multikulturális politikákat, a szólásszabadság korlátozását, valamint a nemzeti identitás elvesztését sorolja fel.
A dokumentum nyíltan megkérdőjelezi, hogy e tendenciák fennmaradása esetén Európa gazdaságai és hadseregei hosszabb távon képesek lesznek-e Amerika megbízható szövetségeseként működni. Európa szövetségesi leértékelődését a trumpi Washingtonban jól mutatja az is, hogy a Venezuelában végrehajtott vakmerő katonai rajtaütés után a NATO-tag Dániához tartozó Grönland került a Fehér Ház célkeresztjébe, nem kizárva az annektálást.
Trump már üzletemberként is ismert volt vitriolos kritikáiról, amelyek az európai merkantilizmust és a biztonságpolitikai „potyautasságot” célozták. („Az EU rosszabb, mint Kína – csak kisebb.”) Első elnöksége idején kritikája elsősorban tranzakcionális jellegű volt: üzletekről, vámokról, védelmi kiadásokról szólt. A mostani stratégia lényeges változást jelez: a kritika nem pusztán szűken vett érdekalapú, hanem egzisztenciális felhangokat kap, az európai belpolitikába való beavatkozás pedig nyíltabb. A második Trump-kormány már eddig is élesen bírálta Európa liberális és balközép pártjait a határvédelem gyengesége és a szólásszabadság korlátozása miatt. A kritika különösen az európai gyűlöletbeszéd-szabályozásra és az online dezinformáció elleni fellépésre – az EU digitális jogszabályaira – összpontosít. A müncheni biztonságpolitikai konferencián J. D. Vance alelnök szenvedélyesen ostorozta az európai politikai eliteket, amiért összefogva próbálják megakadályozni a szélsőjobboldal hatalomra jutását. Az elnök nemrég „hanyatló nemzetekként” jellemezte az európai országokat, a „politikailag korrekt” vezetőit gyengének nevezve, akik „tönkreteszik” országaikat.
A stratégia egy ponton már nyíltan felszólít az európai liberális establishmenttel szembeni konzervatív ellenállásra. Dicséri a „hazafias európai pártokat” – azaz a Brüsszel-ellenes, nacionalista erőket –, amelyek növekvő befolyása „derűlátással tölti el Amerikát.” Nehéz nem észrevenni az üzenetet: Trump és a MAGA-mozgalom ideológiai szövetségest lát az európai szélsőjobboldalban és kormányzati hatalomra kerülését óhajtja.
Mindez nem légüres térben történik. Az ukrajnai háború, a globális hatalmi erőviszonyok átalakulása és az amerikai stratégiai prioritások újrarendeződése egyaránt hozzájárul az élesebb washingtoni retorikához. A stratégia szerint Európa Ukrajnával kapcsolatos politikája „irreális elvárásokon” alapul, és az európai kormányokat alkalmatlannak látja a háború lezárására. Az amerikai érdek a közvetlen amerikai–orosz tárgyalásokban rejlik, nem az európai diplomáciában. Európa így Washington szemében nemcsak gyenge, hanem akadály is.
Nem meglepő, hogy a dokumentum Európával szembeni erős kritikája valósággal sokkolta a kontinens vezetőit. António Costa, az Európai Tanács elnöke: „Európa nem fogad el politikai beavatkozást.” A valódi kérdés azonban nem az, hogy a washingtoni vádak mennyire megalapozottak – több közülük elrugaszkodott és ideologikus –, hanem az, miként lehet úgy reagálni, hogy Európa ne sodródjon olyan eszkalációba, ami saját biztonságát és jólétét veszélyezteti.
Európa első ösztöne a visszafogottság kell legyen. A nyilvános felháborodás, a kioktató hangnem vagy a nyílt retorikai háború kontraproduktív lenne. Amerikából követve az eseményeket látom, hogy Trump stratégiája nem csupán külpolitikai irat, hanem belpolitikai kiáltvány is, amely a szövetségekkel szemben mélyen szkeptikus amerikai közönségnek szól. Az érzelmi reakciók csak megerősítenék azt a narratívát, miszerint Európa hálátlan, önelégült és érzéketlen az amerikai sérelmekkel szemben.
A transzatlanti kereskedelmi egyensúlytalanságokról, a védelmi kiadások aránytalanságáról és a brüsszeli „szabályozási túlhatalomról” szóló kritikák valós politikai érzelmeket tükröznek az USA-ban. Ezeket nem lehet pusztán értékalapú érveléssel leszerelni. A „kulturális” viták – bevándorlásról, nemzeti identitásról, multikultúráról – nem alkalmasak nyilvános politikai párbajokra. Az értékháború csapdáját el kell kerülni: a moralizáló hangnem szűkíti Európa mozgásterét a trumpista Washingtonban. Ráadásul illúzió lenne azt gondolni, hogy mindez Trump távozásával eltűnik. Európának ezért nem kivárásra, hanem stratégiai alkalmazkodásra van szüksége.
A nemzetbiztonsági stratégia világosan jelzi: az amerikai biztonsági garancia többé nem feltétlen és nem automatikus. Ez strukturális változás, amelyhez Európának alkalmazkodnia kell. A leghatékonyabb európai válasz a képességépítés. Nem hangzatos „stratégiai autonómia” nyilatkozatokra, hanem konkrét lépésekre van szükség: a védelmi beruházások felgyorsítására, közös fegyverbeszerzésekre, logisztikai és utánpótlási képességek fejlesztésére, valamint működőképes parancsnoki és irányítási struktúrákra. Európának együtt kell élni azzal, hogy Amerika kisebb szerepet fog játszani biztonságának szavatolásában. Az európai kormányok nagyrészt egyetértenek a célokban – közte az USA-tól való biztonsági függés csökkentésében –, de sokuknál még hiányzik a sürgősség vagy a pénzügyi elkötelezettség.
Legalább ilyen fontos cél a gazdasági ellenálló képesség erősítése. Az energia, a kritikus technológiák és nyersanyagok, valamint az ellátási láncok terén a függőségek csökkentése nem protekcionizmus, hanem stratégiai józanság. A cél a választási lehetőségek megteremtése, hogy Európa külső nyomás alatt se kényszerüljön előnytelen kompromisszumokra. Diplomáciailag pedig nagyobb pragmatizmusra van szükség: bilaterális tárgyalásokra ott, ahol ez hatékony és szoros belső koordinációra az európai megosztottság elkerülése érdekében. Brüsszel fő funkciója nem a nyilvános főszereplés Washingtonban, hanem a stratégiai irányítás a háttérben. Lényeges, hogy Európa ne az Egyesült Államoktól való „felszabadulásként” kommunikálja a stratégiai autonómiát, hanem tehermegosztásként.
Ukrajna különösen kemény próbatétel. Európának elsősorban itt kell bizonyítani, hogy képes megvédeni saját biztonságát. Ha Európa nagyobb felelősséget vállal Ukrajna hosszú távú biztonságáért és újjáépítéséért, az nemcsak saját biztonságát erősíti, hanem Washington szemében is hitelesebbé teszi.
Összességében Európának kerülnie kell a transzatlanti drámát. Európa ereje a képességekben rejlik. A cél nem Trump mindenáron való meggyőzése, hanem egy olyan Európa felépítése, amely ellenállóbb, cselekvőképesebb és megkerülhetetlen – még egy bizalmatlan Washington számára is.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.